Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-08-09 / 33. szám

hazafias érzését igen gyakran, habár ő törve is beszél magyarul, túl tesz önönmagán; apró csemetéi lelkesen gügyögnek édes hazai nyelvünkön. Ezeket a szegény szúnyogocskákat szűrik, habár a magyar állam eszmét, helységük félre eső volta, csekély tanítványaik száma s maguk alacsony képzetsége (mert diplomás tanítót ritkán kapnak ilyen eldugott helyre) nem is veszélyezteti. Annál inkább teheti ezt egy népesebb község tanítója, aki 100 120 tanítvánnyal

rendelkezik s ki mindenek felett bir annyi képzettséggel, hogy a törvénynek mindenben megfeleljen, de apró tanítványai leikébe is beleoltsa a magyarság elleni gyűlöletet, vagy ha ezt nem képes, annak előmenetelét akadályozza. Nem veszi azt észre a tanfelügyelő úr, hogy némely Losonczhoz közelebb fekvő községben a magyarság ügye sokkal hátrább áll, mint az attól távolabb eső vidék községeiben? Nem kérdi, nem kutatja, mi lehet ennek az oka? Avagy csak továbbra is szűri a szúnyogokat és az elefántokat elmellőzi?

Köztudomású dolog pedig, hogy vannak egyes exponált helyeken oly tanítók, kik a magyar állam eszme ellen nyíltan támadnak mindazáltal a tanítóság honorátusai, főszerepvivői, egyszóval kint a nagy világban játszák az intakt magyarokat, otthon meg a községükben s tanítványaik között inkarnátus pánszlávok. Nem akarok személyeket említeni, de tudom és mások is tudják, hogy vannak tanítók, kiknek hazafiatlansága köztudomású és még sem veszik őket észre.

Azért a Nagyságos Kir. Tanfelügyelő Urat kérjük ez egyszer, szűrje le általában ne csak a szúnyogakat, hanem az elefántokat is. Egyszóval menjen el, ha ideje lesz, Kálnóra is, vizsgálja meg ott az állapotokat és ha hibát talál, sújtson le kérlelhetetlenül, az egyházi hatóság hozzájárulását is, biztosan tudom, megnyeri. De ha hibát nem talál, úgy adjon fényes elégtételt a megtámadott tanítónak, — mert világosan látszik, hogy a kálnói testvérek panasza ő ellene irányul — hogy senki se tapodhassa többé sáros lábbal egy hazafias magyar tanítónak a becsületét.

volt, — dr. Pongrácz Mihály főorvos és még három lakossal Apátfalvára mentek Orabbe parancsnok elébe, hogy megkérjék: lenne tekintettel a város és lakóira, azok ártatlanok, a tisztet és a hat közembert a guerilák lőtték agyon. A táborozás közt mentőkben egy közlegény a főorvos csizmáit erőszakosan lehúzta, úgy, hogy mezítláb kellett mennie s özv. Prónay Miksám saját papucsait adta neki, hogy a küldöttségben ne legyen mezítláb.

Hogy a hadtestparancsnok a temetőben járt commissió tapasztalatairól, — mely szerint az egy tisztet kivéve, három-három közember-halott koporsók nélkül két sirba — melyeket kancsukákkal ütlegelt férfiak és nők, kiket odamentükben összefogtak — temettetett el — tudomást vett-e vagy sem? de a kérvényező bizottság elnöke, miheztartás végett, Oerich Demeter csász. kapitány aláírásával már egy nappal előbb, augusztus 7-én kelt sarclevelet — melyet múlt évben a »Losoncz és Vidékéiben közöltem volt — kapta. Ennek 24 óra alatt megfelelni még a csodák csodája sem tehetett volna eleget, s igy augusztus 8-án délután a katonaság házról-házra szakaszonkint betört, rabolt, rontott, össze-visszahányt minden el nem vihetőt, s azok, akiknek kevés, vagy elvinni való misem jutott, gyújtogattak, égettek. A vásárpiaci fogadó, a Radeczky-ház, mert azt ily nevű tábornok tulajdonának hitték, a zöldfa-utcai szerény házikók s a postaépület maradt csak meg, minden, de minden megégett.

Az Isten óvjon minden halandót ehhez hasonló csapástól.-t —s.

Bosco redivivus,

(F olytatás.)

Irta: Dr. Gärtner Henrik.

Hej, ha ez a szándéka volna, már előbb alaposan utánanézett volna a német dolgoknak. Hisz ha valahol pozitív eligazodás található a minket foglalkoztató problémára nézve, úgy a német birodalmi intézményben találni. Ez az intézmény az egyedüli létező intézmény, mely megvalósítja tökéletesen ugyanazt, a minek megvalósítását a mi egyletünk maga elé tűzött. A célok, az eszközök, a tevékenysége körébe tartozó társadalmi rétegek azonossága tökéletesen egy kategóriába tartozóknak jellemzi e két intézményt. Egyletünk t. elnöksége azonban úgy akarná feltüntetni a dolgot, mintha az egylet és a német intézmény közötti párhuzam »nagyon sántit«-ana. Hát ez egyszerűen nem áll. A párhuzam elevenbe vág és éppen az fáj olyan nagyon a t. elnökségnek. A t. elnökség úgy szeretné odaállítani, hogy a német birodalmi munkáspénztár »azért emészt fel oly sok milliót, mert életbelépésének első pillanatában sok ezer elaggott munkás állandó ellátásával lett megterhelve s nem volt semmi várási idő kikötve«. Ez az állítás csak két pontban téves (igaz, hogy többet nem is állit). Először nem áll, hogy a német munkáspénztár életbelépésének »első pillanatában« sok ezer munkás állandó ellátásával meg lett terhelve s 2. igenis volt várási idő kikötve, még pedig öt év, mi alól átmenetileg ugyan némely kivétel engedélyeztetett, csakhogy az intézmény életbelépése után egy éven belül egyáltalán nem, tehát nem az »első pillanatban«. Azonban akár az első pillanatban, akár egy év múlva, akár öt év múlva, vagy még később kezdte meg szolgáltatmányait a német intézmény : nagy elferdítése a valótényállásnak, igazi »fogalomzavar« keltése, úgy akarni feltüntetni a dolgot, mintha a német munkáspénztárnál ezen átmeneti időszak hatása alatt alakult volna ki az illetékek és szolgáltatmányok közötti viszony, mintha talán ezen átmeneti időszakra való tekintet a főbb momentum lett volna a járulékok illetőleg járadékok kiszabásánál. Megfordítva áll a dolog: a német birodalmi intézmény azért lehetett liberális a várakozási idő betartásában, mert a tagdijak és a szolgáltatmányok közötti arány úgy volt eleve megállapítva, hogy minden körülmény között saját erejéből is fenntarthassa magát az intézmény. Ha ennek az intézménynek mindjárt az első évben a rokkantaknak ugyanazt a számát kellett volna eltartania mint 13 évvel később: 1904-ben, akkor is a díjakból való bevétel, a birodalmi segély nélkül is, felülmúlta volna a járadékok összegét nehány millió márkával ! Pedig dehogy kellett ugyanazt a számot eltartani, miként alább látni fogjuk.

A t. elnökség szerint az egész óriási különbség a két intézmény szolgáltatmányai között (a magyar az évi díj 60-szorosát, a német csak 15-szörösét fizeti) tisztára arra vezetendő vissza, hogy a német intézmény megalakulásakor nem vett figyelembe semmi várakozási időt, hogy jövendő életképességét kellőképen megalapozhatta volna«, hanem rögtön oly terhet vett magára, mintha (a mi intézményünkhöz hasonlítva) már tiz éve fennállana, ellenben a mi intézményünk tiz évi várakozási időt statuált, mely alatt magát minden eshetőség ellen kellően megerősíthette. Hogy ebben mennyi megtévesztés rejlik, rögtön kiderül, ha 1. szem előtt tartjuk, hogy a német birodalmi intézmény fennállása első öt esztendejében 488 millió márkát vett be tagdíjak címen, ebből azonban csupán csak 290f-ot azaz 143 milliót fizetett ki járadék fejében! Tehát az a teher, melyet rögtön magára vállalt, arányitva az egyesület jövedelméhez, éppenséggel nem volt valami túlságosan nagy! 2. pedig még jobban kiderül a fenteinlitett állításban rejlő megtévesztés, ha a két intézmény helyzetét a várakozási idő átugrásával hasonlítjuk össze, azaz úgy, hogy egyikre is másikra is betöltöttnek vesszük a várakozási időt. Hát a német birodalmi intézmény mindannak dacára, hogy szinte várakozási idő nélkül fizetett kezdettől fogva óriási rokkantsági s aggkori nyugdijakat, nemcsak képes összes taglétszámának 4°/0-át nyugdíjjal ellátni s erre a célra oly összeget kifizetni, melyből összes tagjai között felosztva, átlag 9-9 márka jut fejenkint, hanem azonfelül kiadásai 41%-ának megfelelő összeget képes felesleg gyanánt félretenni és olyan vagyonnal rendelkezik, melyből tagjaira fejenkint körülbelül 90 márka jut, s mindezt oly tagdijak alapján, melyek egészben véve nem magasabbak, mint a mi egyesületünk díjai (az alsó

osztályban 3 fillérrel kisebbek, a felső osztályban 6 fillérrel magasabbak). Tehát a várakozási idő mellőzése cseppet sem akadályozta »jövendő életképessége kellő megalapozásában . Ez ellenében lássuk, mire képes a mi egyesületünk tiz, illetőleg 13 évi várakozási idő után, hisz az utóbbi három év alatt fizetett járadékai úgyis elenyészők. A mi egyesületünk, dacára a 10, illetőleg 13 évi várakozási időnek, mely alatt zavartalanul felhalmozhatott nagy alaptőkét, oly gyengén van megalapozva, hogy ha — úgy mint a német intézmény teszi — jövedelme 41%-át félre akarná tenni, a megmaradó 59%-ból nemcsak tagjai 4%-át nem volna képes ellátni, hanem még két százalékát sem. Mert tavalyi kimutatása szerint vagyonszaporulata (= tiszta jövedelme) 436,000 korona volt, ehhez hozzávéve a segélyezésre kifizetett 30,000 koronát, összes jövedelme 466,000 koronát tett ki s ennek 59u/0-a = körülbelül 280,000 korona, amiből egy-egy évi segélyt átlag 500 koronának véve, 560 tagnak, azaz a jelenlegi 31,278 taglétszámának két százalékát sem képes nyugdíjjal ellátni.

Tehát a német birodalmi intézmény, mely sok milliós teherrel indult útjára, igenis képes tagjai 4°/0-át, azaz 1000 tag közül 40-et eltartani, mig a mi »kipróbált« alapon szervezett intézményünk rögtön csődöt mondana, mihelyt csak 2u/0-nak, azaz 1000 közül 20-nak kellene rokkantsági díjat fizetnie. Tehát semmi esetre a 10 évi várakozási idő okozza a nagy különbséget, hanem okvetlenül más valami. Az a más valami pedig az, hogy amott józan megfontolással, helyes számítással, matematikai alapon indultak útnak, eleve a lehetőség határán belül szabván meg a szolgáltatmányokat, nálunk ellenben dilettáns meggondolatlansággal képtelen, beválthatlan Ígéreteket eresztettek világgá.

(Folytatjuk.)

Uborka-saláta.

Az uborka, — amelynek elnevezése hazánkban sokféle, mert úgy is hívják : ugorka, iborka, buborka, huborka, stb. — indus szóból »anguri« származik és az ószerb »ogurek névből vált ki a magyar uborka, innen a német »gurke«, stb. Igen sok faját ismerik. A legismertebbek a kígyóuborka, a tojás-uborka, a felséges zamatú, a próféta-uborka, a sárga uborka, stb. Ezek közül salátának legjobb a kigyó-uborka.

A kigyó-uborka gyorsan növő, korai, hosszú, igazán kigyóformájú gyümölcs. Nem rejtőzik a levél alá, mint fajtársai. Nyiltan lép fel s innen van, hogy szinte hatalmaskodik társai közt. Miként ha jelezné, hogy vannak az emberi társadalomban is ilyen kigyó-uborkák. Egy nehány ilyen emberi kigyó-uborkát akarunk mai uborka-salátánkban feltálalni.

A legismeretesebb emberi kigyó-uborka a társadalom azon alakjai, akik üres fővel ugyan és csekély képzettséggel, de annál több számítással és rafinériával szerepelnek a közéletben. Ezek a szerepelnökök. Minden kérdéshez van szavuk. A dolognak nagy feneket kerítenek, látszólag bennük összpontosul a »köz«, s mert szóval mindig önzetlenül cselekszenek, mert szerintük ők közvetlenül nem érdekeltek a dologban, a műveletlenebbek, jobban mondva a határozatlanok, avatatlanok úgy hallgatnak reá, mint egy Messiásra. Bezzeg azt már nem keresi senki, mily gyümölcsre tett szert ez a közkedvelt, önzetlen, nagyhangú hazafi.

A kigyó-uborka más fajtája emberi alakban az erkölcsbiró. A nyilvánosság előtt úgy jelenik meg, mint egy szent. Szemeit hunyorítja jobbrabalra s mennél inkább mutatja szeme fehérjét, annál méltóságosabb és komolyabb megjelenésű. Mindenki azt hiszi róla, hogy nagykanállal ette az észt és a becsületet. Ha szóba elegyedd vele, helyesli minden szándékodat. Dicsér, buzdít, lelkesít és kitartásra unszol. A fő pedig s ez részétől a legnagyobb kitüntetés, hogy méltósággal kezet fog veled. Persze hátad mögött ócsárol, bolondnak, szamárnak nevez. S mindenki, akit kézfogásával kitüntetett, örül, hogy oly nemes gondolkozásu és tiszta erkölcsű férfiú a jóakarója, támogatója.

A harmadik fajtája az emberi kigyó-uborkának a gentleman, a feddhetetlen lovag. Látszólag baráti körének él s a világgal nem törődik. Ő a társadalom és politika kérdéseivel nem akar törődni. S csak akkor lép ki semlegességéből, ha a sok kérésnek nem tud már ellenállni, ha erre . lépésre ráerőszakolják. Ha azonban nyilvános szereplését megbírálod, ha tetteiben szálkát találnál, rögtön kérdőre vonat segédei által, mert mocskot nem tűrhet nevén.