Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-07-26 / 31. szám

világításban bemutatva. Sajnos, Owennek szép kísérletei, melyeket főleg Amerikában tett ezen irányban, nem sikerültek. Ezek voltak az első gyakorlatilag megvalósított társadalmi közösségek, melyeknek hivatásuk lett volna példájukkal és közös gazdasági előnyeikkel hatva, mind inkább terjeszkedni és végre a békés versenyt az individuális társadalommal fölvenni. Nem sikerülhettek természetesen azért, mert a szociális ideált, a kommunista községet oly társadalomban akarták megvalósítani, amely még mai nap sem demokratikus valóban; csak jogi intézményeinek egy része az és más része most is rendi mai nap is, gyakorlatilag pedig a különböző hatalmi befolyás és protekció hatása alatt nagy részben arisztokratikus, vagyis osztályuralmat, egyes kiváltságos osztályok uralmát fönntartó. Az ilyen társadalomból épen úgy lehetetlen az ideális szocializmusra átmenni, mint amint lehetetlen egy afrikai fekete bőrű, vadászatból élő társadalomnak, ipar állammá alakulni. A környező európai gyarmatok hatalmi és kultur tényezőinek nyomása alatt már többé nincs idejük a közbeeső fejlődési fokokon átfutni és a nagy ugrást egyéniségök el nem bírja, mert tudjuk, hogy a természetben nincs ugrás.

Ezeknek elmúlt már idejük az átmenetre és átalakulásra, az ideális szociális változásnak meg még nem jött meg az ideje.

Jegyezze meg minden túlzó és a kivitelre türelmetlen szocialista, hogy a mig a társadalom teljesen nem demokratizálódott, úgy összes intézményeiben, mint a gyakorlatban, addig az ő törekvéseiknek ideje nem jött meg, mert amint a vadász népből kell, hogy elébb pásztor és aztán földmivelő legyen s csak azután fejleszthet ipart és lehet iparos állammá, úgy egy papiros demokráciából csak a mai társadalomnak és tagjai nagy többségének megsemmisülése árán lehetne valamelyes ideiglenes más szociális rendre átmenni.

Marx és Engels még az államok nemzeti tagoltságától is eltekintettek, és utópia-szerű theoriájukat nagy fanatizmussal és veszedelmes izgatással olyan nemzetközi ideális közegben építgetik még ma is tanítványaik, hogy ezzel végkép megfoszthatják magukat áttol, hogy valaki józan aktiv politikusoknak tekintse őket.

Például egy Gustave Hervét egy fanatikusnak kell tartanunk a legveszélyesebb fajtából, aki nem átall egy köztársaságban oly módón izgatni az épen nacionalizálódó hadsereg ellen, hogy azon esetben, ha a német császárság megtámadná az országot, a bevonulás megtagadásával tegyék lehetetlenné az elvtársak, a nemzeti védelmet.

Ez magában egy érdekes tény minden vonatkozás nélkül is, de ha megjegyezzük, hogy ezt a vak fanatikust, ezt az őrült politikust ami tudományos szocialistáink ünnepelték ezen a korai tavaszon, mikor nálunk az osztrák militarizmus szekerét tolták az elpusztult haladó kormány alakjában, akkor már nem csak érdekes az, de valóban minden igaz magyar ember a legmélyebb megdöbbenéssel veheti csak tudomásul.

Az ilyen eljárás nem méltó a legradikálisabb elvű politikusokhoz sem, ha magukat beszámithatóknak kívánják tekinteni. Mindenáron zavart és vérontást akarni okozni csak azért, hogy a szörnyű társadalmi fölfordulásból Franciaországban a német császári sas és Magyarországon a kétfejű osztrák sas hatalma és reakciója repüljön ki az általános konflagrációból, mint két Phönix madár, ez több a vak fanatizmusnál, ezt elég erősen jellemezni is alig lehet. Szerencse, és pedig az ő szerencséjük is, hogy ilyen törekvéseik csak az akaratnál maradtak.

Maga Bebel, aki Marxista, mégis kénytelen volt a nemzeti álláspontra helyezkedni, és többszörösen nyilatkozott, hogy a német nemzeti államot minden támadás ellen kész egész befolyásának erejével védeni, és ezzel Lassallehoz közeledett. Ezt olvasva a lapokban, lelkemből örültem, mert tudjuk, hogy minálunk majdnem mindenki, kicsi vagy nagy, cucilista vagy ezerlioldas, első sorban a németet utánozza, tehát előre látható, hogy ami kedves kis Bebele ink is engednek a nemzetköziségből. Valóban azóta, hogy a Fejérváry fekete-sárga párti protekcióját elvesztették, kissé már is észretértek és a nemzetköziséget tudományosabb alakban magyarázzák, vagyis mentegetik; de azért első sorban még most is szocialisták és csak azután, nagyon azután, magyarok, még legnagyobb tudósaink is. 1-éldául csak Pikiert az egyetemi tanárt mutatom be, ki a Társadalomtudományi Társaság alelnöke. A Társaság fővárosi választmányainak tagjai közé Kristóffy de Kétfejiísas is bejutott, mert a szavazásnál Dénes József ellen egyenlő számú szavazatot kapott s az elnöklő alelnök döntötte el azt.

Sajátságos, hogy ennek a Társaságnak Andrássy Gyula a miniszter az elnöke. Valóban itt lenne az ideje, ezeket a tudósokat az aktiv politikától kissé elhessegetni. Kevésbbé művelt, de még mindig hazafias polgártársainknál az ő pseudo-tudományos jélszavaik igen rossz hatással vannak és úgy a nemzeti magyar, mint a szabadság és demokrácia haladását nagyban gátlók. Hiszen csak napjainkban két miniszterünk világosan megmutatta, az egyik a féktelen sajtóval, a másik az arató sztrájkkal szemben, hogy a paradicsomból kiűzött Ember keritése még mindig igen erős, és ha védelmére egy karót ki talál húzni, úgy nem csak a szociális ideálok elszáradnak, de maga a demokrácia és szabadság is könnyen veszélybe kerül, minden esetben haladásában és megszilárdúlásában tetemesen elmaradhat.

Micsoda tehát egy józan és aktiv politikusnak föladata, habár szocialista is legyen, már ebben a cikkemben is sejtetem, midőn a demokráciának a gyakorlatban is teljes érvényesülését tűzöm ki mint a lehető haladás útját a Társadalom számára is. Amig ez a cél is csak a messze távolban dereng, addig ne veszélyeztessük a tudományos theoriáknak izgatásra való használásával magát a szabadságot és a demokrata haladást és a Piklerhez hasonló tudósok maradjanak a kathedrán, s ne avatkozzanak a politikába, ha egyáltalán, főleg Magyarországon, még ezt is a nemzeti fejlődésre veszély nélkül meg lehet kockáztatni.

Haynaunak hires hosszú bajúszát egy londoni, tehát idegen gyár munkásai tépték ki, nemzeteket tipró működésének megbosszulására, sőt nehezen kerülte el, hogy agyon nem verték; ami fiók Haynaunk csak azért nem lett igazi, mert ő Felsége még annak idején ki akolbólitotta, és ennek a félben maradt Haynaunak kengyel-tartóit és szolgáit, magyar egyetemi tanárok emelik! Valóban ez már nem magyar türelem, de ázsiai elbizakodottság saját erőnkbe, ami sajnos, már nem igen van.

Madách Aladár.

Bosco redivivus.

(F olytatás.)

Irta: Dr. Gärtner Henrik.

Hogy nagyon is igazolt gyávaságát leplezze, a t. egyesület rám fogja, hogy »téves alap«-ból indulok ki, hogy »összetéveszt«-em az egyletet a haszonra dolgozó biztosítási intézetekkel, hogy összezavarom »az üzletszerű biztosítás s a kölcsönös önsegélyezés« fogalmát és hogy számításaim »fogalomzavar« szüleményei. Ohó, nem oda Buda! Tisztelt uraim, ilyen fogásokkal nem dolgozunk ! Semmi összetévesztés! semmi fogalomzavar! Hanem igenis: »megtévesztés« s a »fogalomzavar« keltésének szándéka a t. egyesület részén! Hogy én mennyire nem tévesztettem össze az egyesületet a haszonra dolgozó biztosítóintézetekkel, már maga az a körülmény is eléggé bizonyítja, hogy összehasonlításaimban egytőlegyig csak oly intézetekkel vetettem egybe, melyek bármilyen hasznot kizáró, tisztára a humánizmus szolgálatában álló intézmények. De számításaimat sem az üzletszerű biztosítási intézetek számításai alapján végeztem, hanem csupán magának a t. egyesületnek számadatai alapján végeztem és ezekből vontam le lesújtó következtetéseimet. Hogy azonban »biztosítás-technikai« alapot követeltem, az csak természetes, mert az nem jelent egyebet, minthogy számvetést, persze helyes számvetést, követelek. Avagy talán a »kölcsönös önsegélyezés« helyes számítás nélkül is lehetséges ? Mivel pedig a t. egyesület a biztosítás egy nemével foglalkozik, magától értetődik, hogy számvetése más, mint a milyen a biztosításra vonatkozik, nem lehet, azaz hogy csak biztosítás-technikai alapon lehetséges. Azt, hogy mindenütt a világon minden dolgot hozzáértő szakemberre bíznak, az egylet nem látszik tudni: vagy talán ez egylet t. vezetői táncmesterrel javíttatják ki cipőiket? .. . Hogy az egylet a »humanitás, az egy mindnyájáért mindnyájan egyért magasztos szellemében alakult s lett naggyá (?)« roppant szépen hangzik s analfabétákra bizonyára megteszi a kívánt hatást, de mi köze ennek a 2-szer 2 = 4-hez, azaz ahhoz, vájjon az egylet számításai a biztosítási matematika szerint helyesek vagy sem ? S éppen az a megdöbbentő, hogy a helyes számvetés kötelezettsége elől frázisokkal akar a t. egyesület kitérni.

Oh pardon ! nemcsak frázisokkal, hanem — tényleges alapja feltárásával is. S most hallgass ide, Izráel! figyelj ide ó világ! Ez az alap »a 45 éve fennálló magyarországi könyvnyomdászok

és betűöntők segélyző-egylete rokkant-pénztárának kipróbált alapja«. Matematikust minek kérdeztek volna meg, hogy ha egyszerűen át lehetett venni a nyomdász-egyesület »kipróbált alapiját ? Istenem! hát ilyesmivel is lehet már előhozakodni? ennyire együgyűnek lehet a magyar közönséget Ítélni? Mi ez? frivolitás? tettetett vagy igazi hígvelejűség? A nyomdász-egyesület kipróbált alapjai«-ra hivatkozni ? egy olyan egyesület adatait, melynek mindössze negyedfélezer tagja van, (speciális viszonyait egyelőre mellőzöm, ezekről alább lesz szó) egy olyan egyesület adatait kaptafának tekinteni, melyre rá lehet húzni az egész ország munkás népességére kiterjeszkedő, esetleg milliónyi taggal s a lehető legkülönfélébb életviszonyok behatásaival számolni köteles szervezetet? Ez cipészek észjárása lehetett, de nem egy szociális probléma megoldásán fáradozó, komoly felelősségük teljes tudatában levő s a helyzetet mérlegelni tudó férfiaké. Mit szólnának ahhoz, aki egy felhőkarcoló palotát építeni vállalkoznék egy házikó »kipróbált« fundámentumán ? s aki, mivel mindjárt az első emelete össze nem dőlt, büszkén mellét verdesné s azt kiáltaná: »Ugy-e mondtam, hogy elég szilárd az alapom? minek nekem a ti épitésztek a maga tervrajzaival ?« s nagyvigan folytatná az építést ? Szakasztott igy tesz az egyesület, midőn arra hivatkozik »eredmény gyanánt«, hogy már több mint két millió korona vagyona van az eddigi alapon, hogy több az egylet vagyona, mint amennyit a tagok tagdíj címén befizettek és »ez az arány meg van most is hónapról-hónapra«. Ha ez nem dilettánskodás a legveszedelmesebb fajtájából, akkor bátran cigánymuzsikussal meg lehet Íratni a kalendáriomot. Ezek az urak mind jó emberek lehetnek, de sejtelmük sincs vállalkozásuk mivoltáról, kártevő dilettánsok. A dilettánsnak éppen az a jellemzője, hogy kellő tájokozottság híján nem bírja megítélni valamely vállalkozás nehézségeit s a holdkórosnak nyugalmával nekivág a legveszedelmesebb helyzeteknek. Tiz évig egyéb kötelezettsége sem volt az egyesületnek, mint beszedni az ezrek s tízezrek tagsági díjait s kamatoztatni, vagyont gyűjteni: hát talán már a szolgáltatmányok második vagy harmadik esztendejében se legyen az egylet elég »erős« ? a midőn harmincezer tagtól szed díjakat s csak 70 rokkantról kell gondoskodnia ? Ezen látszólagos erősséggel való hivalgás már túl is megy az önámitás határán, az veszedelmesen hasonlít az ámításhoz, félrevezetéshez.

De térjünk vissza a nyomdász-egylet »kipróbált alapjai«-ra. Én számszerűleg bebizonyítottam, hogy az egylet a jelenlegi alapon a tagok két százalékának sem tud rokkantsági vagy aggkori ellátást biztosítani, pedig reálisan jóval nagyobb százalékkal kell számolni, s azért tagadtam az egylet életképességét. A t. elnökség ezzel szemben a nyomdászok »kipróbált« alapjaira hivatkozik s egészen komoly képpel igy szól: Ha már most azt látjuk, hogy az általánosan elismert legegészségtelenebb és legerőfogyasztóbb szakmánál, a nyomdászoknál, az összes tagoknak nem egészen 2°/0-a válik rokkanttá: akkor nem lehetünk egy pillanatig sem kétségben aziránt, hogy ez az arányszám egyletünknél még kedvezőbbé alakulhat, mert hiszen itt a tömérdek szakmánál az egyiknek veszélyességét a másik foglalkozás kedvezőbb volta mintegy kiegyenlíti.« Valóban? Van-e józan ember e hazában, ki ennek a szofizmának felüljön? Hisz igaz, igaz, a nyomdászfoglalkozás csakugyan egyike a legegészségtelenebbeknek, csakhogy nem ám abban az értelemben, mintha túlságos nagy százalékát a rokkantaknak szolgáltatná, hanem abban az értelemben, hogy bizony, bizony, munkásai nagyon hamar teljesen belepusztulnak foglalkozásukba. Ez nyilvánvalóvá válik abból az egy adatból, hogy az elhalt nyomdászok átlagos életkora 28 7 év! Bizony, szegény nyomdászok: a korai halál, és nem a hosszas rokkantság, az ő veszedelmük. Nincs megadva nekik, hogy valami sokan rokkantakká vagy pláne nyugdíjasokká váljanak s valami hosszan élvezzék járadékaikat; a rokkantállományba felvett tagok átlagos életkora 437 év és egyre-egyre átlag 4-3 év segélyezési idő esik. Hát persze hogy ez kedvezőtlen. Csakhogy csupán órájuk szegényekre, de a rokkantsági s nyugdij-egylet szempontjából, kötelezettségei azaz a fizetendő járadékok tekintetében ez éppen megfordítva: a képzelhető legkedvezőbb szakma, melynek tagjai, mivel fiatalon elhalnak, legkisebb számmal s legrövidebb időre szorulnak rokkantsági vagy nyugdíj-járadékra. Tehát éppen ellenkezőleg fest a helyzet, mint a milyennek a t,