Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-07-19 / 30. szám

lehet kovácsolni belőle a sajtószabadság halálos pallosát. Az alkotmányellenes kormány lelketlen betürágással e törvény alapján a sajtót veszedelmesebb gúzsba kötötte, mint a milyenre a 48 eiőtti idők legdühösebb, de a szabályokat formailag betartó cenzora képes volt.

Nincs ténye az absolut kormánynak, mellyel jobban belegázolt volna a közszabadságokba, mint a rendszeres lapelkobzások. Mert ezzel a közélet egyetlen el nem némitható tényezőjét, a nemzeti ellentállás egyetlen országos szervezőjét, saját gazságainak egyetlen nyilvános számonkérőjét akarta letiporni.

Most, a nemzeti újjászületés hajnalán, midőn az absolut rendszer romjainak az eltakarítása s a közszabadságok hatékony megerősítése a végzendő munka, nem volt népszerű a nemzetietlen kormány által — bár hamisított alakban — fegyverül használt törvényes rendelkezést a sajtószabadsággal való visszaélés ellen igénybe venni.

Azonban a helyzet az volt, hogy a kérdéses sajtóorgánum gyilkos merényletének megelőzésére más törvényes eszköz nem kínálkozott. A kérdés csupán az lehetett, hogy mi a nagyobb baj: ha tétlenül nézi a kormány, miként terjeszti a nemzetközi sajtó a pusztítás mérgét országszerte a sajtószabadság nagyobb dicsőségére, vagy pedig, ha meggátolja e lelketlen munkát, mely pillanatra mámorossá teszi a hiszékeny tömegek lelkét s aztán vezeti őket a nyomorba, kiszámithatlan erkölcsi és anyagi károkat okozva.

A népszerűtlenebb, egyben férfiasabb és bátrabb lépés az utóbbi volt.

A sajtótörvény kétségtelenül revíziót igényel, hogy a sajtószabadság későbbi korok netáni veszedelmei között feltétlenül biztosittassék. De a mai kormány ellenében a sajtószabadságot félteni: ostoba beszéd, haladópárti vaklárma, melynek gondolkodó ember fel nem ül. Lehetséges, hogy az igazságügyminiszter kifejezései nem voltak szerencsések; de szándékainak tisztességét az egész kormány szolidaritása garantálja.

Adótárgyalások.

Egy szegény, már megboldogult polgártársam jut eszembe ez alkalommal, aki foglalkozására nézve falusi korcsmáros és szatócs volt.

Amikor az adótárgyalások ideje bekövetkezett, tiz pengő forintot nyomott a jegyző markába, hogy érdekeit a tárgyalás alkalmával tőle telhetőleg megvédje. De ő maga is pontosan megjelent a tárgyaláson. Érvei, melyeket igaza mellett felhozott, végre meggyőzték a bizottságot s sikerült neki a javaslatból nyolc forint negyven krajcárt lealkudni. E feletti örömében aztán betért a régi Vigadóba, ott jó ebédet parancsolt, a borocskák is fogytak, a cigány is muzsikálgatott s úgy másnap reggel felé már a harisnyából került elő a felesége elől eldugott utolsó tizes. Lealkudott nyolc forint és negyven krajcárt és elköltött negyven-ötven forintot. De azért másnap boldogan dicsekedett odahaza, hogy egyszer végre sikerült igazát megvédeni.

De mennyire csalódott szegény! A kincstár képviselője a tárgyalás után a bizottság határozatát megfelebbezte s a felszólamlási bizottság elfogadta az eredeti javaslatot.

Azóta, a múltak tapasztalatain okulva, mindent felebbezett. Történt egy alkalommal, hogy becsületsértésért perelték, a bíróság felmentette, mégis — felebbezett, hangoztatva : »engem ugyan nem csap be többet száz finánc sem«.

Hát biz’ ezzel igy vagyunk valamennyien magyar emberek. Igazunkból nem szeretünk engedni egy fillért sem, még ha az az egy fillér 100 koronába kerül is.

A III. o. kér. adó egyike a legbizonytalanabb alapokon nyugvó adónemeknek. Bizonytalan, mert kivetésük alkalmával az adózó gazdasági viszonyaiba, sokszor magánéletébe is bele kell pillantanunk, hogy lehetőleg méltányosak és igazságosak legyünk, mert nem szabad megelégednünk az adóknak külső ismérvek alapján való kivetésével. Itt a fő hiba elsősorban, hogy egyeseket, mint adó-alanyokat, a szerint hozza javaslatba a kincstár képviselője, hogy pl. az a társadalomban milyen szerepkört tölt be, vagy pedig — mint ez a múltban történt — hogy valaki azt a luxust engedte meg magának, hogy a Vigadóban csirke.paprikást rendelt, tehát elsősorban külső ismérvek alapján. Azaz nem itt a hiba, hanem még inkább ott, hogy a javaslatot egy, a helyi viszonyokkal kevésbbé ismerés idegen ember készíti el. Nagy szerencse a szerencsétlenségben még az, hogy ez a javaslat nem tiszta szentirás, mert a helybeli polgárokból alakított adókivető bizottságnak módjában áll azt megváltoztatni, jóllehet könnyen úgy járhatunk, mint a fentebb említett s ma már porladozó polgártársunk.

Városunkban alakított adókivető bizottság f. hó 18-án, szerdán kezdette meg tárgyalásait.

Egyelőre feltételezzük, hogy a bizottság teljesen reálisan az anyagi igazság elvének megfelelőig fog működni. A cél bizonyára az, hogy aki nagyobb rázkódtatás nélkül elviselheti az adót, az fizessen, ellenben a mindinkább elszegényülő iparos- és kiskereskedő-osztályról az eddig is csaknem elviselhetetlen közteher mérsékeltessék. S akármily aránytalanul magas javaslatot készített is a kincstári képviselő úr, bízvást hisszük, hogy a bizottság reális és az igazságnak megfelelő megállapításába megnyugodni fog. Mert az a lényeges, hogy a helyi viszonyokkal teljesen ismerős bizottság tagjai igyekezzenek érveikkel a kincstári képviselőt már a tárgyalás alkalmával annyira meggyőzni, hogy ez felebbezéssel ne éljen.

Az általánosan ismert nehéz megélhetési viszonyokon kívül felvilágosítandó a kincstári képviselő úr, a kivetésnél irányadó speciális okokról, mint pl. az adózó vagyoni viszonyairól, mert aki adósságra dolgozik, az semmi esetre sem áll oly szilárd alapon, mint akinek megtakarított tőkéje van, vagy pl. az egyes üzletek rezsijéről, az adózó terhes családi körülményeiről stb., s végre a forgalom mellett az sem lényegtelen, hogy egyikmásik kereskedő vagy iparos mily percentre dolgozik.

Nem tartjuk elfogadhatónak azonban a kincstári képviselőnek javaslatával szembeni ama érvelését, hogy kénytelen volt magas javaslatot készíteni, mert az adózó polgárok jövedelmeikről vallomást nem nyújtottak be, nem pedig azért, mert ha az adózók jövedelmeikről igaz vallomást nyújtanának, megélhetésüket sem tudva biztosítani, az anyagi romlás szélére jutnának. Tessék csak elképzelni, hogy ha egy szegény iparos vagy kereskedőnek, de bárkinek is véres verejtéke árán szerzett minden 10 forintjából 2 forintot kellene adó fejében fizetni, hová jutnánk? Már pedig hamis vallomást nem adhat, mert azáltal eskü helyett állampolgári becsületszavát kockáztatná. Inkább nem ad semmit s magát a kivető bizottság jóakaratu támogatására, sokszor pedig a pénzügyi közeg túlbuzgóságára bízza.

Ne vezéreljen tehát a tárgyalásnál senkit egyéb cél, mint tisztán az igazság elve. S ha tisztán ezen jelszóval megindulva végzi be a bizottság tárgyalásait, annak tagjai az adózó közönség hálájában, a kincstári képviselő úr pedig tiszteletében fog részesülni, melyre neki annyival is inkább szüksége lehet, mert a legutóbbi házadómegállapitásoknál kifejtett buzgóságával — bocsánat őszinteségünkért — kissé túllőtt a célon.

Az adótárgyalásokat különben folytonos éber figyelemmel kisérjük s talán még szavunk is lesz hozzá. Adja az Isten, hogy ne legyen, legfeljebb az elismerés hangján.

mint a nemükhöz való visszatérés. A hölgyek azonban tizenöten-huszan is átúsznak a férfiosztályba, itt nem kiáltják feléjök: »Vissza, ez úriosztály , hanem szívesen befogadják maguk közé a különben elegáns és diszkrét fürdő-toilettekben levő itt-ott még a vízben is cigarettázó hölgyeket, akikkel hosszadalmasan elcsevegnek.

Gigáiéban áll az új szanatórium, leginkább tüdőbetegek részére, továbbá a Villa Carlina, mely arról nevezetes, hogy megboldogult Erzsébet királynőnk részére épült, de a bekövetkezett gyilkos merénylet folytán már ide nem jöhetett. Most finoman berendezett szobái az idegeneknek állnak rendelkezésre. Lussin-Piccolo, mely Ausztria újabb gyógyhelyeihez tartozik s Srötter lovag bécsi egyetemi tanár által lett azzá ajánlva és pedig különösen a tüdő és légzőszervek bántalmai ellen, azonkívül ideggyöngeség ellen ; főleg sóval telített tengeri levegője, az enyhe klíma és a tengeri fürdők miatt. Vannak azonban Lussin-1 iccolónak árnyoldalai is s így, hogy csak egyet említsek. nincs termőföldje, csak a sziklák közt ittott húzódik meg egy olajfa, mandola-, vagy fügefa, de takarmány-féle ott nem teremhet: a sziklás talaj miatt. S ha még azt említeném, hogy egy liter tej ára 1 korona, ebből azt hiszem minden továbbira következtethetünk.

Röviden Lussin-Piccoloval végeztem volna, pótlékul legyen szabad visszautazásom egy részét, Lussin-Piccolotól—Fiúméig, leírnom. Egy szombati nap délutánján ültem a »Tátra« magyarhorvát hajóra, melynek négy órakor kellett Lussint elhagynia. E hajó első megtekintésre igen kellemes benyomást gyakorol, amenyiben gyönyörű berendezése valóságos luxus-hajóvá teszi. E hajón van egy elegáns étterem zongorával, van rajta egy hölgy- és egy dohányzó szalon, azonkívül az első emeleti fedélkezen egy negyedik, vegyes

szalon. Ezen említett fedélzet fölött van még egy második emeleti fedélzete, úgy, hogy a hajó első tekintetre magasabbnak látszik, mint amilyen hosszú. E hajó különben a kis fajtájuakhoz tartozik és kizárólag kirándulási hajó a dalmát partvidéken. Most is kívülem csak kirándulók voltak rajta, Abbáziából és Fiúméból összesen talán nyolcvanan. Négy óra van; a hajó megindul, s első bizonytalan mozgásai után szépen siklik ki a kikötőből a ríván összegyűlt néptömeg »A Dió« kiáltásai közepette. Alig egy fél órányi hajókázás után lefoglalta figyelmünket egy Lussintól északra fekvő hegy, e vidék legmagasabb hegye, amelyen több száz embert építkezési munkában elfoglalva láttunk. E hegynek a nép a »Monte Asino» gúnynevet adta, azért, mert éveknek előtte akartak itt katonai erődítményt létesíteni, de a falak felényi felépítése után anélkül, hogy okát megtudták volna, abbanhagyták a munkát. Most azonban újra hozzáfogtak az erőd felépítéséhez s úgy látszik, hogy komoly eredménye is lesz a dolognak, mert az erődhöz tartozó két Marconi-állomás már funkcióban van. Utunkban tovább haladva egy hadi páncélos cirkáló igyekezett Lussin felé s csakhamar le is olvashattuk nevét: »Kaiserin und Königin Elisabeth.« Azt a másik feliratot: »Erzsébet királyné« hiába kerestük rajta, mert az bizony nem volt ott. A »Tátrán« levő magyarok a magyar elnevezés hiánya fölött egész nyíltan adtak méltatlankodásuknak kifejezést. Időközben öt óra lett s a hajó csengetyűje jelezte, hogy az ozsona készen van. Az étterembe leérkezve ott már nehány uzsonázót találtam, kiknek asztalához én is letelepedtem. Nem ültem még azonban tizenöt percig, midőn felülről számos torokból hangzott el e kiáltás: »Bóra! Bóra!« Társaságom, mintha tüzet kiáltoztak volna, szaladt a fedélzetre, én azonban nyugodtan hörpentettem le

kávémat, mert a hajó alig észrevehetőleg ingott. Az étkező kiürülvén én is a födélzetre mentem, hogy gyönyörködjem abban a játékban, melyet a Bóra a tengerrel és »Tátrának« elnevezett dióhéjunkkal űz. A második emeletre a felmenetel be lett tiltva, mert az teljesen védtelenül van, igy meghúzódtam egy elsőemeleti kissé védett helyecskén a többi kiránduló közé vegyülve. A kép, mely a szemlélő elé tárult valósággal borzasztóan nagyszerű volt. A hajónk úgy táncolt, hogy a bátor legények is félni kezdtek a következményektől, a hullámok pedig mintha velünk incselkedni akartak volna, egész könnyedséggel felcsaptak nemcsak az első, hanem a második emeleti fedélzetre is. Maga a tenger pedig úgy nézett ki, mintha tejfellel le lett volna öntve; ez a hab, mely óriási hullámok összeverődésével keletkezett. A födélzeten nem lehetett soká maradni, mert már minden ki volt téve a víznek úgy, hogy az elzárt helyekre kellett visszavonulnunk s itt tapasztalhattam a női toilettek célszerűtlenségét, amennyiben valószínűleg az erős fűzés folytán, egyik a másik után betegedett meg, mig az urak közül alig lett valakinek baja. Érdekes volt, hogy mikor a legnagyobb hullámok nyaldosták hajónkat, egy fiatal asszonyka, ki dacára annak, hogy őt sem kerülte ki a tengeri kellemetlenség, már mindenen túl lévén a zongorához ült s a legnagyobb tűzzel szebbnél szebb magyar nótákat játszott. Hogy hálás közönségre akadt felesleges említenem.

A hajó újból hallatta csengetyűjét, mellyel azt jelezte, hogy Abbáziába érkeztünk. Dacára az óriási zivatarnak, csak egy negyedórái késésünk volt. Harminc perccel rá már Fiume nagy és igazán szép kikötőjében voltunk, ahonnan tovább az út vasúton hazafelé vezetett.