Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-12 / 29. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára : POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: || Negyedévre 2 kor. Egy petitsor tere 10 fill. || eSSv,.: síi A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT Egyes szám ára 20 íil, | HIVATALOS KÖZLÖNYE. jutoyos.bj, || I. évfolyam. 29. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. julius 12. Kivándorlás. Vagy két héttel ezelőtt mintegy 200 erős, egészséges munkás hagyta el vidékünket s ment — Amerikába. Hogy mily örömmel és reménnyel, arról legjobban beszélnek azok a könnyek, amelyek az elhagyott hitvesek, félárva gyermekek szeméből kitörtek s az a két kövér vízcsepp, amely a vonatról kinéző apa szemét ellepte. Mélyen elszomoritó és keserves jelenség, amikor egy gazdagnak mondott ország népessége idegenbe kénytelen menni, hogy megélhessen. Amióta az ödipuszi balsorsban leledző Tisza István gróf megcsinálta a kivándorlási törvényt, amely könnyű, biztos és olcsó kivándorlást biztosit a munkásságnak, megnyolcszorosodott a kivándorlók száma, ügyannyira, hogy az 1905. évben 100,000-en hagyták itt hazájukat. Az idén a kivándorlás — úgy látszik — oly mérvet ölt, hogy nemsokára el fogjuk érni a 200,000-et. Ugye, gyönyörű kilátás?! Ma-holnap ott leszünk, hogy e nyomorúságok országából ki fog szökni mindenki és akkor akár — ajándékba is adhatjuk országunkat az osztráknak. Avagy nem ijesztő jelenség az, hogy országunkban immár nem a népesség további szaporodásáról, hanem határozott csökkenéséről kell beszámolnunk? Az a nép, amely nem tud szaporodni, eljátszotta szerepét az emberiség történetében; annak pusztulnia kell a számok logikájának kérlelhetlen törvényénél fogva. És mit teszünk ennek ellenében ? Írunk róla könyveket, újságcikkeket, jó hazai bor mellett beszélgetünk e szomorú kérdésről, de tenni nem teszünk semmit. Avagy megoldása-e az a kivándorlás megakadályozásának, amikor egy hajós-társaságot gazdaggá teszünk azáltal, hogy a saját vérünket viszi a rabszolgaságba? Vagykisebbiti-e a kivándorlási kedvet az, hogy országszerte szerveztek kivándorlási ügynökségeket, akik nagy reklámmal dolgoznak. Miért ? Hogy saját megélhetésüket »urasan« biztosítsák. Tessék csak egy keveset számítani! Egy-egy ügynök minden kivándorló után kap 20 koronát. 200 kivándorló után csupán 4000 korona jövedelme van az ügynöknek, nem is számítva azt az összeget, amit rendes fizetésként a kormánytól húz. Ugye, hogy ezek az ügynökök csak a maguk önző érdekeit szolgálják. És bolondok volnának, ha nem gyüjtenének emberanyagot Amerikának. És mennyi tőke megy veszendőbe egyegy munkás távozásával! Ha átlag csak 1 korona napibért veszünk alapul, akkor is egy munkás 300 koronát képvisel évente. S ezt a pénzt idegenben költi el, nem idehaza. Ez 100,000 ember után kitesz egy évben 30 millió koronát, a legminimálisabb számítás mellett! Igaz, hogy ezzel szemben azt állítják, hogy keresnek véreink a külföldön és megtakarított pénzüket hazaküldik. Mi több, néhány évi külföldi páriáskodás után hazatérnek s itt vesznek földet is, házat is, és jobb módban élnek. De ez sem igaz. Amerikában hagyják erejüket, testük zsírját s mint fáradt, kidolgozott emberek lézengenek köztünk. Igaz munkára már alkalmatlanok. Növelik nálunk a proletariátust s hatalmasan elősegítik e szerencsétlen ország elszegényedését. Mindez nem maradhat igy! A kivándorlásnak véget kell vetnünk, ha azt akarjuk, hogy hazánk naggyá, gazdaggá és virád| zóvá legyen. A legegyszerűbb orvossága a baj megszüntetésének az lenne, ha kormányzati és társadalmi úton a munkásnép számára teremtenénk kereseti forrásokat. Ugyan igaz az, hogy amióta a tulipánmozgalom felrázta egy kicsit álmából a magyarságot, létesítenek gyárakat. A kormány ád szubvenciókat. De mindez nem elegendő. A nagyösszegű állami segítségek csak arra jók, hogy egynéhány élelmes embert kényelmes álláshoz, jó módba juttassanak. De ipart igy teremteni nem lehet. Az állami szubvenciót a minimumra kell szorítani. Hadd dolgozzék az a gyáros is, hogy az előállított gyártmányának piacot keressen. Mert a szubvenció örökké nem tarthat, s tapasztalatunk szerint a gyár rendesen beszünteti üzemét, ha a szubvenció megszűnik. Hát mittévők legyünk ? A baj orvoslását kezdjük meg a gyökerén. Neveljük a T Á R C A. Vihnye-fürdő. (Fürdői levél.) Tekintetes Szerkesztő Úr! ígéretemhez képest küldöm a fürdői levelet. De ne tessék azt hinni, hogy szívesen veszem a tollat kezembe. Már annyira megszoktam e kies helyen egyrészt a sétálást, másrészt a lustálkodást, hogy igazán nehezemre esik az írás. De hát az ígéret ígéret s csak úgy jó, ha megtartják. Mindenek előtt leirom, hogy hol is fekszik Vihnye. Magam se tudtam, azt hiszem, sok losonczi ember sem tudja, hogy hol van. Pedig csak a szomszédban. S hogy milyen áldás van vizében, arról csak az a sok beteg beszélhetne, aki itt találta meg gyógyulását. Losonczról igen könnyen hozzáférhetni. Garamberzenczéig gyorsvonaton menve, a lévai vicinálisra kell átszállni és Szénásfalu-Vihnye állomásig bumlizni. Igazán bumlizni, mert ennél különb vicinálisa tán az egész világnak sincsen. S milyen remek a garamberzenczei állomás, ahol egy teljes órán át kell várakozni. Az állomás épülete kicsiny. A várótermek piszkosak, bűzösek, rondák, mintha gondozója se volna, s mintha gyönyörű környezetével éppen kontrasztot akarna képezni. A tisztviselők meg éppen — »előzékenyek«. A korcsmában borozgatnak, sörözgetnek s a jegyet csak a vonat közvetlen megérkezése előtt adják ki, akkor is sokszor rossz lepecsételéssel. S milyen bábeli zűrzavar uralkodik ilyenkor ! Mennyi oldalba-lökés, tyukszemretaposás stb. fordul elő ilyenkor, azt csak tapasztalatból tudhatni meg, leírni azt nem lehet. No de ezen is átesik az ember s ha Losonczról elindultunk 10 óra 21 perckor, akkor 1 óra 34 perckor Szénásfalu-Vihnyén kiszállhatunk. Az itteni állomás kicsiny, de oly szives és előzékeny vasutas tiszt van itt, aki nemcsak a tisztaságról és kényelemről gondoskodik, de kellő felvilágosítást is ád, úgy hogy párját kell keresni. A nevét nem tudom. Az állomás előtt egy egész tábor csinos és jó hintó várakozik s csekély 3 koronáért, akárhányan is üljenek a hintóba, elviszik az utast az öt kilométernyire fekvő Vihnye-fürdőbe. Ha a vonat mentén szép vidéket látott az ember, ennél sokkal szebb Barsmegyének vihnyei völgye. A kocsiúttól jobbra egy kis patak folyik s az út két oldalán hatalmas fenyves és lombos erdővel borított hegyek emelkednek festői látványt nyújtva. Szénásfalu községben, amelyen az út átvisz, csupa tót atyafi lakik s ha zsúppal is van fedve viskójuk, az emberei barátságosak, alázatosak és szinte repes a lelkűk, ha új fürdővendéget látnak. Ugyanis ők a fuvarosok és az élelem egyrészének a fürdői szállítói. Egy rövid félórai kocsizás után elérjük a Kachelmann-féle sör-, maláta- és vasgyárat, amelyek körül csinos házakban laknak a gyár tisztviselői és munkásai. Vagy 300 ember találja itt a maga és családja kenyerét. A gyártelepnél elhaladva Vihnyefürdőn vagyunk. A fürdő bérszolgája, ha az ember előre gondoskodott lakásról, felvezeti a vendéget szobájába, paksamétáit is odacipeli; a szolgaszemélyzet hoz friss vizet a mosakodásra, szóval az első impresszió az, hogy itt jó helyen van. S hogy csakugyan jó helyen van az ember, azt később még jobban tapasztalhatja. Mi megérkezésünk után, lepihentünk. Este a nagy fürdő-vendéglőbe mentünk vacsorázni (az ebédet és uzsonnát a magunkkal hozott elemózsia szolgáltatta!). Félnyolc volt az idő. A vendéglő tömve volt vendégekkel, de azért asztalt kerítettünk s megvacsoráztunk. Az étlap nem drágább, mint Klamariké, s milyen jó, finom ételeket szolgálnak fel! Olyan tiszta minden s olyan ízletes az étel! Másnap a fürdő-orvoshoz mentünk. Amióta dr. Bolemann meghalt s ennek két éve, dr. Décsey István budapesti nőgyógyász a fürdő hivatalos orvosa. Nyugodt temperamentumu, szívélyes ember. A beteget türelemmel meghallgatja. Bajának egész történetét kikérdezi s aztán alaposan megvizsgálja a pácienst. Szóval modora megnyerő, bizalmat keltő s ha rendelő szobájából kijő az ember, máris egészségesebbnek véli magát a beteg. Megadja a fürdő használatára a kellő utasítást s időről-időre magához rendeli a beteget, hogy meggyőződjék a kúra hatásáról. S amilyen derék dr. Décsey, épp olyan kitűnő ember Sztancsay Miklós, Selmecz- és Bélabánya sz. kir. város főjegyzője, a fürdő igazgatója. E két férfiúnak köszönhető az, hogy Vihnyefürdő olyan, amilyen jelenleg; szinte ritkítja a párját széles e hazában. Mindenütt a legszigorúbb rend és tisztaság uralkodik. A szobák tiszták és egészségesek. A koszt megfelelő. A fürdőjegy olcsó. Szóval e két férfiú munkásságának eredménye az, hogy a tulajdonos város, Selmeczbánya tanácsa főelve az lett, hogy alkunak helye nincs, de a fiirdó'vendégekkel szemben sem űzi a sarcolás gyakorlatát. Az ember előre megcsinálhatja fürdői tartózkodásának számláját s erre utólag pótolnia nem igen kell. S aztán a mindenütt tapasztalható előzékenység, udvariasság olyan benyomást keltenek, mintha az ember otthon volna. Otthon is
