Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-05 / 28. szám
LOSONCZI ÚJSÁG f. Előfizetési ára: POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. I Hirdetések: 1 | Negyedévre 2 kor. |j 1 Egy petitsor tere 10 fill. ' j E^v«: i : . A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as PÁRT Egyes szám ára 20 fi.. '{ HIVATALOS KÖZLÖNYE. || jutányosabb. | I. évfolyam. 28. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. julius 5. Demokrácia. (zé) Az elmúlt napokban megütközéssel tapasztaltuk, hogy országgyűlési képviselőnknek azon többször hangoztatott kijelentése, hogy a demokratikus elveknek kell érvényesülni minden irányban, s különösen a közigazgatásban, egyesek részéről megjegyzés tárgyává tétetett, amely megjegyzés azonban nem egyes konkrét jelenségekre terjeszkedett ki, hanem mintegy visszautasításként körülbelül azt a kijelentést tartalmazta, hogy aki ezen megye viszonyait ismeri, az nem beszélhet a demokrácia jövőben leendő megvalósulásáról, mert az itt teljes mértékben megvan. A megjegyzés indokolásául pedig az hozatott fel, hogy képviselőnk már több ízben felemlítette a demokratikus eszméknek úgy a múltban, mint a jelenben zsenge voltát azon tényekkel kapcsolatban, melyek az ő hajdani közigazgatási szolgálatához fűződnek. A megjegyzésnek különös indokolására feleletünk, azt hisszük, akkor lesz legtalálóbb, ha emlékezetbe hozzuk — nagyon régen volt — Catónak »Carthaginem esse delendam censeo« lakónikus kijelentését. Azt jegyzik fel a régi kútfők, hogy az öreg e mondását csaknem minden szenátusi ülésen hangoztatta, de arra nincs egyetlenegy adatunk se, hogy e mondás gyakori hangoztatása miatt akár a consul választottal, akár a curulisi hivatalt viselők, akár a pedariusok vagy a magistratusok csak egyszer is felszólaltak volna... Nézzük, mik képezik a demokrácia alapvető ismérveit. S mielőtt ezt tennők, megelégedéssel konstatáljuk, hogy városunkban a demokratikus eszmék már is helylyel-közzel megvalósulást nyertek. Az alsóbb osztályokat szokták különösen demokrácia, a felsőbb osztályokat aristokrácia alatt érteni. Valóban ez a demokráciának és aristokráciának történeti fogalma. De az emberiség fejlődésének ideálja szerint a demokrácia és aristokrácia nem osztályt, hanem egyetemes emberi attribútumot képeznek. A személyes érdem, demokrácia. A családi traditio, aristokrácia. Semmi sem nehezebb, mint a demokráciára és aristokráciára vonatkozó előítéleteket legyőzni, mert az emberek szeme előtt mind a kettőnek történeti alakja lebeg, s a történet fénye vagy árnyéka eltakarja a lényeget. A felületes szemlélő magasztalja Spártát az ő aristokratikus respublikájában, s megveti a demokrata Athént, kinek irigysége Aristidest megsemmisíti. De ezen utóbbi momentum korántsem Írandó a demokrácia rovására, az aljas emberi indulatból fakadó szenvedélyek teljesen távol állanak e fogalomtól, bár tagadhatatlan, hogy a történelem azokat hozzátapasztotta ... Nézzük a demokrácia eszméjét a maga teljes tisztaságában, elkülönítve attól minden idegen elemet. A demokrácia tiszta eszméje a személyes érdemnek és kitűnőségnek állami és társadalmi elismerése függetlenül a származástól és vagyontól. Demokrácia csak ott van, ahol személyes érdem és kitűnőség állami és társadalmi elismerésben részesül, s az érdem és kitűnőség mértékéhez képest arányosan tekintetbe vétetik. Nem lényege az a demokráciának, hogy az a személyes kitűnőség alsóbb rétegből származzék, hanem az, hogy az egyén, akinek bölcsője palotában vagy kunyhóban ringott, ha kimagaslik polgártársai közül tehetségével és tudásával, melyet a köz javára akar és tud érvényesíteni, tiszteletben és elismerésben részesittessék. Semmi sem nagyobb mértékben demokrácia, mint az úgynevezett »észaristokrácia«; mert semmi sem nagyobb mértékben személyes érdem, mint a tudomány. A demokráciának dicsősége a szabad munka s a munkának (értve ezalatt nemcsak az izomerővel kifejtett, hanem épp úgy a szellemi munkát is) uralkodó tényezővé emelése, valamint a norma agendi határain belől szabadon választott célok és eszközök, s az egyén szabad kifejlődése a szabad társadalom- és szabad államban. Elve, hogy »a mi tetteink a mi őseink«, s az államban és társadalomban mindenki annyit érjen, amennyire érdemes. A demokráciát, mint a nép széles rétegeinek hatalomra emelkedését, idealizmus jellemzi, mely a polgárokat nemzeti egységbe foglalja ellentétben az aristokratikus hajlamokkal, mely a nemzetet — valljuk meg még ma is — az ősi traditióit fennen hirdető családok halmazában szeretné látni. Korunkban különösen hatalmasan nyilvánul meg a demokratikus elv, mely ifjú óriásként döngeti az elavult rendszerek bástyáit. A közélet már számbavehető eredményeket mutat fel, bár az ideális cél elérve még nincs teljesen. A társadalom már nem mutatja ezt a haladást a demokrácia terén. Erős kerékkötői érvényesülésének némely politikai és társadalmi intézmények, melyeknek —- elég helytelen és illetéktelen módon — tekintélyes és döntő szava van a társadalmi, sőt a közéleti kérdésekben is. A régi kasztok maradványaiként tűnnek fel az exclusiv mágnás és dzsentri társas körök, bizonyos mértékben a különböző vallásfelekezetek s hellyel-közzel kirívó módon a TÁRCA. A szarvasi filozófus. Irta : Ruttkay S. Az egykori szarvasi harangozó se volt ám ilyen-olyan, akármilyen ember. A neve sem volt közönséges: »Lencsének« hívták; és mert már az én időmben nem is volt fiatal, hát természetesen bácsiztuk : »Bátya Lyancsa«. (Lencse bácsi.) Nem volna érdektelen kitudni: hol vette ezt a dicső nevet? Úgy lehet, kókai ember volt az őse. Az se lehetetlen éppen, hogy egyenes leszármazottja vala ő ke’me a bibliabeli lencsegúrman Ezsau pátriárkának. De ne firtassuk ezt. Elég az hozzá, hogy mégis csak lencse a lencse. Miután azonban Alföldön ritka szerencse a lencse, kérdés: hogy a mi Lyancsánk, filozóf létére is, ismerte-e, ette-e, vagy szerette-e ezt a nevet csúzpajz« formában ? A köznemes »bab« mellett, mágnás rangban áll a »lencse«, s csak lenézett paraszt hozzájuk a »csicseriborsó«. Nekünk alumnistáknak sohasem mutatta be magát ez a hires mágnás, t. i. a »lencse«, csak a bocskoros, neveletlen babbal volt gyakori társalgásunk. Lehet, hogy azért se osztottak nekünk lencsét, nehogy hiúság bűnébe essünk — köztudomású lévén a lencsének azon bűbájos ereje, mely szerint, ha szombaton eszi az ember: vasárnapra teljesen megszépül tőle. Ha meg kedden eszi, szerdán lesz szép tőle; szóval — másnapra nyilvánul a szépítő hatása. Óh lencse ! milyen hóditó a te szerelmed ! Hogyan szeretett téged halálig a derék, krónikába jegyzett Mákos Tamás is, amit igazol sírkövének felirata a debreczeni temetőben : »Itt nyugszik M. T., aki szerette hazáját és a lencsét!« A gömörmegyei magyar ember, abban a hitben él, hogy a német dehogy is tudja: mi az a lencse. Történt u. i. a provizórium idején, hogy ő Felsége Rimaszombatból Teski felé utaztában, kiváncsi volt megtudni: micsoda az az útmelletti táblákban virágzó palánta? A vele utazó G. sem tudván a növény nevét, megkérdi hát a kocsist: — Atyafi, mi ez a szépen virító növény ? — Ez gondolja magában, hogy hiába is fogná néven nevezni e palántát, mert azt a német úgy se érti, azért Így válaszolt, hogy megértse: — Hát, »csúszpájz« ez uram ! . . . De ideje már, hogy lencséről, emberre tereljük a figyelmet: a »bátya Lyancsára«, a filozófra, aki, hogy az volt, még pedig a javából, majd ki fog sülni a végén. Hát ez a mi hősünk, minden egyéb felett, leginkább nagyra volt: hivatalos állásával; lévén ugyanis kebelbeli, egyházi funkcionárius: harangozó ! sőt bakter is egy személyben. Már az is felsőbbségéhez tartozott, hogy állandó lakása ott fent volt a csillagok szomszédságában, a torony tetején; jóval a harangok felett. Négy ablakos volt a szobája. Itt éldelte a füst- és pormentes, angyaloknak való »ájert«. Hogy azonban agyon ne unja magát e magasságban, abban állott lélekemelő szórakozása, hogy minden negyedórában az ég négy tája felé nyíló ablakon át kikukucskált gondviselő szemekkel a városra, hogy nincs-e valami baj: tűz, árvíz, vagy tatárcsorda nem fenyeget-e? Minden kitekintésnél egyúttal tülkével kitutukálta vékonyan az óranegyedeket, ellenben vastagon az »órákat«. Cselekvő pedig ezt hivatásához híven éjjel-nappal, hogy úgy mondjuk: »furton-folyvást«. Innen van aztán, hogy a mi Lyancsánknak soha se volt ideje unni magát; sőt aludni is, csak fél szemmel aludhatott. Ámde az égiekhez közel tanyázó halandó ember kebelében is felébred ám itt-ott az ünneplési vágy, s azt csak idelent lehet kielégíteni. Ennélfogva a nyaratszaki sátoros ünnepnapokon vecsernye után, leszállogatott az öreg a magasságból ünnepelni, ezalatt fiára bízván a tülkölés funkcióját. S vájjon miben áll a bölcsek ünneplése ? Hogyan ünnepelt a mi Lyancsánk ? Hát biz az
