Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-06-21 / 26. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára : POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: íj Negyedévre 2 kor. f ' Egy petitsor tere 10 fill. eSTM,TM: lI A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT Egye, szám ára 20 fi], || HIVATALOS KÖZLÖNYE. iutányos.bb. j I. évfolyam. 26. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. junius 21. Az iskolai vizsgálatok előtt, alatt és után. Amikor a mostani kultuszminiszternél, gróf Apponyi Albertnál tisztelgett az Országos Középiskolai Tanáregyesület vezetősége, közoktatásügyünk vezetője többek közt ezt mondá: »a magyar intelligenciának jellembeli, észbeli és tudásbeli természetes súlya biztosítsa a magyar nemzeti egységet az intézmények mellett.« Szóval a miniszter ezt úgy értelmezte, hogy az iskolában »ne csak tudást gyarapitsunk, hanem jellemet neveljünk, amelyekben a nemzet biztosítékkal bir a netán bekövetkezhető veszélyekkel szemben«. Wekerle Sándor miniszterelnök meg május 27-én a képviselőházban elmondott kormányzati programmjában a közoktatásügyre is kiterjeszkedvén, igy szólt: »Nagyobb súlyt kell fektetnünk a gyakorlati oktatásra, a tudásnak erőszakolása helyett az erkölcsi és jellemfejlesztési szempontokra « stb. Íme előttünk áll az uj, koalíciósnak mondott kormánynak közoktatásügyi programmja. Kijelentéseik savát az elmúlt 2 éves politikai korszakból szűrték le, amikar alkotmányunk pusztítására annyi gummiember akadt, akik egy kis pénzért örömest feláldoztak mindent, becsületet, köztiszteletet, emberséget. Szinte szégyenletes a magyarságra, hogy — amig a múltban nem igen akadt magyar ember, hogy honát árúba bocsássa egy kis anyagi haszonért, most a közelmúltban idegen sem kellett: mázsaszámra önként ajánlkozott a magyar az alkotmányellenes Fejérváry-kormány satelleséül, rabszolgájául. Ezek a sajnálatos és szégyenletes tünetek a magyarság jellembeli fogyatkozását jelentik. Azért kellett és kell a mostani kormánynak oly élesen a jellem nevelését hangsúlyoznia. Noha itt hibát követnek el bizonyos tekintetben. Mert a fennt idézett kijelentésekből mintegy az következik, mintha a magyar iskolák eddigelé nem fektettek volna súlyt a növendékek jelleme fejlesztésére. Pedig a magyar iskolák nemcsak oktattak, de neveltek és nevelnek is! De munkájuknak nincs meg a kellő és látható eredménye. Miért? Ha rövid feleletet kívánunk adni, akkor egyszerűen elég lenne rámutatnunk »Kőmives Kelemenné« című népballada ezen soraira: »Amit raktak délig, leomlott estére, Amit raktak estig, leomlott reggelre.« Tudniillik itt a tanítók, tanárok munkája a dévai kőmivesek munkájához hasonló. Az eredmény nem látható. Építésük a gyermeki lélek megerősítésénél elvész, semmivé válik. Ezért van, hogy a szülők szidják az iskolát, a tanárok pedig okolják a családot. S akkor, amikor ennek a két tényezőnek együtt kellene munkálnia a jövő nemzedék erkölcsi tőkéjén, egymásnak hátat fordítanak, mintha egymáshoz közük nem is volna. Természetesen lehet az iskolát vádolni sok mindenféle hibával és bizony sokszor a vád nem is alaptalan. Az iskola tudást kiván elsősorban, amely szorgalmas, lankadatlan és kitartó munka eredménye. Már pedig a tudáshoz vezető út, ha nem is tételezi fel a jellemet, de jellemet kiván. Ezt pedig az iskola s különösen a középiskola már meg nem adhatja, csak fejlesztheti, jobb irányba terelheti. A jellem-fejlesztés alapvető munkáját a szülői háznak kell elvégeznie. S inegteszi-e ezt a szülői ház ? A legtöbb esetben nem! Innen ered a tanítói testület jogos panasza. A paedagogusok azt mondják, hogy nevelői munkásságukban magukra vannak hagyatva. S bizony, tapasztalásból mondom, a legtöbb esetben ez igy is van. A társadalom, mint együttes tényező, a mai időben, léha, szilárd-irány nélküli. Keresi a mutatósságot, a külszínt; de a lényeget felejti vagy fel sem ismeri. Innen van, hogy únos-untalan holmi szemfényvesztő fogásokkal élünk. Látszatra törekedünk, nem a becsületés munkára. Elsősorban az eredményt nézzük s csak utolsó sorban az eszközöket. Innen van, hogy a családi élet unalmas. A családi otthont a »kávéházakban« keressük. Magánlakásunk csak arra jó, hogy ott ehessünk, ha szegényesen is, valamit és eltölthessiik az alvásra szánt időt, ha bocsánat a kifejezésért — piszkos, poloskás is a lakás. A mai kor emberének nincs otthona. Nem is igyekszik ilyent teremteni. Él mátólholnapig. S abban bízik, hogy a »holnapután« is csak lesz valahogy; mert sehogy úgy se lehet. S mert ilyen a társadalom általános képe: annak gyümölcse, a gyermekvilág sem esik messze fájától. A gyermek bizonyítványt akar, nem tudást, nevelést. A szülők meg az iskolát bizonyitvány-TÁRCA. Tíz éves találkozóra levél.*) Kelt Budapesten 1906. jun. 12-én. Kedves barátom! Vettem szives soraidat, melyekben figyelmeztetsz, hogy e hó 16-án lesz 10 éves találkozónk. Köszönöm fáradságodat, de meg lehetsz győződve, hogy anélkül is gondoltam a ránk nézve oly nevezetes évfordulóra. A 10 év lefolyása alatt, különösen az utóbbi időben, gyakran volt kezemben a Nyilatkozat, melyen aláírásunkkal köteleztük magunkat, hogy 1906 junius 16-án, Losonczon, összejövünk. El-elnézem a 17 furcsa manupropiát. Egyik olvashatatlanabb, mint a másik. Akkor, úgy látszik, valamennyien azt hittük, hogy minél olvashatatlanabbul tudja valaki a nevét Írni, annál nagyobb ember lesz. Szegény Treihaft barátunk, ki már az égből néz le reánk, nevének jóformán egyetlen betűjét sem respektálta. Mindjárt az első betű, a T mindenhez hasonlít, csak éppen T-hez nem. Mintha nem is írva, hanem nyomtatva volna. Úgy áll, sötét ómenként, mint egy fekete kereszt. Szegény fiú, mintha sejtette volna, hogy az élet vad árja a Duna hullámaiba temeti. Tiz évvel ezelőtt kitűzte maga a síremléket sorsa fölé. Pongrácz György nevének két végét burkolta homályba; z helyett j-t, y helyet pedig egyáltalán nem létező *) Dr. Biró Arnold ügyvéd úrhoz vannak ugyan e sorok intézve, de mivel közérdekűek s bizony sok helyt nagyon is éles bepillantást engednek az emberi szívbe, örömmel közöljük. A szerk. és nem olvasható betűt irt. Klein Lipot a p helyett hurkott csinált, ezzel akarván jelezni, hogy az élet is fog kedveskedni mindegyikük számára olykor-olykor olyan hurokkal, melyet szenvedéseinkből font nyakunk körül. Egyáltalán valamennyiünknek meg volt az az ambíciónk, hogy nevünket lehetőleg egy szuszra, helyesebben szólva, egy tollvonásra Írjuk ki. Ma már azt hiszem, valamennyien két szuszra írjuk neveinket, sőt eljön majd az idő, mikor három vagy még több szuszra fogjuk írni neveinket. Engem a lefolyt 10 év, mint levelem végén láthatod arra is megtanított, hogy nevemet egész olvashatóan Írjam ki. Ki tudja, mi mindenre fog megtanítani a többi tiz, amelyek még jönnek, hajönnek. De reméljük, hogy jönnek, még pedig nem a küzdés, a cél után való szaladás, hanem a megállapodás, a boldogulás évei. Ezt mindannyian megérdemeljük. Azt irod, kedves barátom, hogy aláírásom kötelez, hogy a losonczi 10 éves találkozón én is megjelenjek. Nincs igazad; nem aláírásom kötelez erre, hanem köteleznek eddigi életem legzavartalanabb örömei, legszebb emlékei, legszentebb érzelmei. Szeretnélek látni benneteket, szeretném látni tanáraimat. Meggyőződtem a 10 év alatt, hogy igazi, önzetlen barátságot csak az iskola padjaiban lehet kötni s igazi, önzetlen barátaink, támogatóink csak tanítóink, tanáraink lehetnek. Egyéb barátságnak a szálait rendesen érdekek szövik. S ha vannak valahol az egész országban igazi, önzetlen támogatói az ifjúságnak, úgy a losonczi tanári kar csakugyan az. Sohse fogom feledni azt a percet, mikor szegény, félénk édes anyámmal, 18 évvel ezelőtt, szept. 1-én megálltunk a losonczi gimnázium előtt. Gyalog mentünk Salgótarjánból. Nem mehettünk vonaton, mert nem volt pénzünk. Édes apám, aki nagyon energikus volt, ha nem volt pénze, nem adott. Ő egyáltalán hallani sem akart arról, hogy gimnáziumba menjek. Valósággal megszöktem. Mikor már kint voltam a városból, édes anyám neszét vette a szökésemnek Nem akart egyedül ereszteni, utánam szökött. Úgy álltam meg tehát 18 évvel ezelőtt a losonczi gymnázium komoly homlokzata előtt, mint egy kis csavargó, kinek egyetlen enyhítő vonása, hogy tanulni akar. Néztem, néztem sokáig az épületet. Tetszett nagyon. Különb volt, mint a salgótarjáni elemi iskola. Megelégedéssel sillabizáltam ki az épület két márványszemének aranybetűit: „Az ország emelte. — A nemzeti művelődésnek.“ Édes anyámat gondolkodóba ejtették az épület komoly homlokzatának redői. Én bíztam. Nem tudom miért, de bíztam. Nem hihettem, hogy Salgótarjántól Losonczig hiába tegye meg az ember a sétát. Nagyon vegyes érzelmekkel mentünk tehát fel a lépcsőkön. Édes anyám nem csekélyebb kívánsággal állt az akkori direktor, Gresits Miksa elé, mint hogy vegyék föl az ő kis csavargó fiát a gimnáziumba, de lehetőleg úgy, hogy tanulmányai egy krajcárba sem kerüljenek, mert az édes apja nem egyezett bele, hogy gimnáziumba jöjjön. Mialatt édes anyám e kívánságát a direktor és a tanárok előtt előadta, én a folyosón vártam, s magam is kezdtem aggódni. Föltettem magamban, — tisztán emlékszem — hogy ha édes anyámat elutasítják kérésével, én tovább szököm Rozsnyó felé. Legroszszabb esetben pap leszek. Aggodalmunk fölösleges \ olt. Fölvettek. Elengedték a tandijat, ruhát,
