Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-06-21 / 26. szám
gyárnak tekintik, hogy a bizonyítvánnyal dédelgetett gyermekük előbbre mehessen s igy valahogy boldogulhasson. Innen van, hogy a középiskolák látogatóinak száma évről-évre emelkedik, akár van tehetség, akár nincs. Innen van, hogy a kaputos ember, a mesterember, a kereskedő, iparos, napszámos, kocsis, vasúti bakter stb. mind a gimnáziumba küldi gyermekét s dehogy bánják, ha gyermekük évről-évre csak úgy »csúszik« tovább, ámbár nem tud vagy alig tud valamit. A fő a bizonyítvány! A tanitó-testület ezért túlnyomólag nem igazi oktatója és nevelője a gyermekeknek, hanem közli az ismereteket és számonkéri, hogy jegyet adhasson. Szóval a szülők miatt az iskola tényleg bizonyitvány-gyárrá alacsonyodik le. Ezt legjobban az évvégi vizsgák alatt észlelhetni! A vizsgák előtt hiába küld az az osztályfőnök intőcédulát. A szülő rá sem hederít. Pedig ha valami tehene ökre volna valami legelőn: gyakrabban nézne utána a szülő, mint gazda, vájjon gyarapodik-e drága marhája, vagy van-e mit ennie. A vizsgák után két hónapon át meg szabadjára engedi a gyermeket, ha nem bukott, hadd játszók, hiszen úgyis sokat »dolgozott.« No de a vizsgák alatt, hej! akkor a legtöbb szüle tudja, hogy van gyermeke. Mi több, hogy azt valószínűleg a reá haragos professzor meg fogja buktatni! S kezdődik a professzor-járás! ígérnek fűt-fát, csakhogy elégségest kapjon drága gyermekük, szóval hogy a tandíj el ne vesszen és meg legyen a bizonyítvány. Hát jellemes az ilyen társadalom ? Hát az ilyen társadalom gyermekét lehet-e igazán becsületre tanítani, jellemre nevelni ? Ugye, hogy nem ? ! Azért, ti édes szülők, teremtsetek otthont, ahol a becsület legyen a szent vallás. Foglalkozzatok szeretettel gyermekeitekkel s ne a bizonyítványt nézzétek, hanem azt, tud-e valamit magzattok ? Van-e tisztessége, embertudása, hite? Ha erre törekszik a társadalom, az iskola is jobb lesz s a kormánynak sem kell a fent kiírt szavakat hangoztatnia. Ahol munkásság, szorgalom, tisztesség, becsület nincs: semmi sincsen. Ahol pedig munkásság, szorgalom, tisztesség, becsület van: ott minden van, még a haza boldogsága, függetlensége, szabadsága is. Andor ka Lajos. A városok jövője. A lefolyt politikai válság a legeklatánsabban bizonyította, hogy a városok sok oly állami administráció körébe eső teendőt végeznek, amelyeket az állam mivel sem honorál. A legtöbb város, s mondjuk közte Losoncz városa is, nagyobb pótadóval küzd, csak azért, hogy közigazgatási teendőit kellő és alkalmas személyzettel végeztesse. S ezen teendőkön kivül a saját hatáskörében kénytelen az ezeken kivül levő állami igazgatási dolgokkal is foglalkozni, ezekre kellő személyzetet alkalmazni s mindezt tenni anélkül, hogy ezért az államtól a nyomorúságos italmérési adóból való csekély részesedésen kivül valami kárpótlást kapna. Különösen a rendezett tanácsú városok azok, melyek nagyobbrészt önerejükre vannak utalva. Az ő vállukra nehezül csaknem valamennyi közigazgatási reformtervezet. A kormánynak ugyan programmját képezi az ipartörvény revíziója tervének elkészítése, a tisztességtelen verseny kiirtása, a magánhivatalnokok és kereskedelmi alkalmazottak, valamint a munkások jogviszonyainak rendezése, a gazdasági és erdészeti hivatalnokok nyugdíj- és jogviszonyainak rendezése, szabályozása, az ipar és kereskedelmi alkalmazottak törvényes képviselete, a nő és gyermekmunkások védelme a betegségi rokkantsági és aggkori biztosítás, munkáslakások és kórházak, a zálogügy rendezése, az általános választójog törvényerőre való emelése, s noha ezek mind állami feladatok, mindamellett a városoknak is kell lenni, bizonyos speciális munkatervnek, mert a városok segítsége nélkül nem is várható az ország pénzügyi és gazdasági életének fellendülése. És mindezért mit kapnak a városok cserébe. Semmit. Éljenek, ahogy tudnak. A maguk erejéből vergődő városokat eddig a kormány alig segítette valamivel. A közintézmények elhelyezésére alig fektettek súlyt. Sőt ha némelyik város valami közvetett jövedelmi forrást nyitott magának, attól is gyakran ok nélkül megfosztották. Éppen ezért hangsúlyozzuk, hogy a vidéki városokat jobban meg kell becsülni most már a jövendő kormányoknak, mert ezektől függ Magyarország értelmiségének színvonala, államiságunk jövője. A városok legbiztosabb védbástyái a magyarságnak, ezekben van leginkább kifejlődve a nemzetiségi öntudat, a magyar állameszméhez való ragaszkodás. Ezekre fordítsa tehát figyelmét a mindenkori kormány. Segítse őket talpra állani anyagi és erkölcsi támogatással. Szemelje ki a városokat, melyeknek területe alkalmas ipari és gazdasági intézmények létesítésére. Állítsanak itt fel gyárakat, vagy ipari telepeket. Jövedelmi forrásaikat emelje azáltal, hogy a fogyasztási adókat egészen nekik engedi át, mert hiszen a fokozottabb adminisztráció egyre nagyobb és nagyobb teherrel nehezül a városok nyakába. Különösen pedig azokat a városokat vegye a kormány gondjaiba, melyek már eddig is tekintélyes ipari és kereskedelmi emporiumokat képeznek, amelyek alkalmasak tovább fejlesztésre. Ezekben összpontosítsa az állami és közigazgatási hivatalokat. Mert éppen az, hogy eddig az állam ezen feladatát következetesen mellőzte, oka annak, hogy a főváros mellett vidéki város alig fejlődhetett. A városokat fejleszteni kell ipari, gazdasági és kereskedelmi intézmények létesítésével, jövedelmi forrásainak gyarapításával. A szabad fejlődés öntudata alig tud ma még gyökeret verni a városi polgárság lelkületében. De nem is csoda, hiszen alig talált serkentést a kezdeményezésre, bátorítást a küzdelemre. Sőt akkor, a midőn saját erejéből is kapaszkodni akart, visszalökték a semmiségbe. Ennek meg kell változni az uj korszak alatt, hogy szép, modern fejlődésképes városok hirdessék Magyarország anyagi és értelmi gyarapodását a külföld előtt. Arozsnyói püspök Losoncon. (1906 junius 14., 15.) Ritka ünnepe volt ma egy hete a losonczi r. kath. egyháznak és általa egész Losoncz városának. Itt járt a kath. egyház megyés püspöke és a „Szeretet“ jeligéjével és a szeretet nevében tett munkálkodásaival annyira megnyerte nemcsak híveinek, de az egész város népének rokonszenvét, hogy ezek csak tisztelettel és szeretettel övezhették. Az ünnepély sorrendjét már lapunkban közöltük ; itt csak arra térünk ki röviden, amit nem említettünk akkor. A bevonulás és fogadtatás nemcsak impozáns volt, de látványosság szempontjából is nagyszerű. A város lobogódiszben pompázott. A kocsik hosszú során kisérték be a derék és immár népszerű püspököt rang- és valláskülönbség nélkül. Fehér ruhás leánykák virágot szórtak eléje. A szónokok szép szavakkal üdvözölték, s a deputációk nagy csoportjai elhalmozták tiszteletük és rokonszenvük gyönyörű és megkapó nyilvánulásával. Szerdán este 200-nál többen gyűltek össze a Vigadóbán bankettre. Igen sok és szép pohárköszöntő hangzott el, amelyek közül kiemelünk különösen kettőt. Az egyik Sörös Béla pohárköszöntője volt a püspökre, amelyben kiemeli azt a pontot, amelyen a különböző vallásfelekezetek papjai is egy gyékényen árulhatnak, egy célért küzdhetnek, ha az út más is. A püspök úr ő méltósága rögtön válaszolt s kiemelte az elharapódzó socializmus felett a vallás-erkölcsi nevelést könyvet, kosztot adtak. Csak azt kötötte ki a direktor, hogy lakásról magunknak kell gondoskodni. Gondoskodott is édes anyám. Még az nap bérelt számomra lakást a Varga-utcában egy özvegy asszonynál 3 for. 50 kr.-ért egy hónapra. Miután igy mindent elrendezett visszament édes anyám Tarjánba — vonaton. A direktor nem engedte, hogy gyalog menjen. Ha mindent elfelednék egykor, mit velem a losonczi gimnázium néhai direktora tett, azt sohsem fogom elfeledni, hogy beteges, fáradt édes anyámat nem engedte gyalog menni vissza Salgótarjánba. De nemcsak ezért tartozom neki örök hálával. Nyolc évi tanulmányom alatt valóságos atyai jóindulattal volt irántam. De nemcsak irántam, hanem mindenki iránt. Mélyen meghatva, hódolattal hajtom meg emléke előtt sohasem szűnő tiszteletem szerény zászlaját s hálatelt szívvel teszem le sírjára a megemlékezés friss virágait. Adja az ég, hogy a losonczi gimnáziumnak mindig olyan fenkölt, nemes gondolkodású direktorai legyenek, mint Gresits Miksa volt. Hogy a mostani direktora olyan, nagyon jól tudom, tanárom volt. Ő tanított bennünket nemzeti históriánk nagy emlékeinek s nagy embereinek tiszteletére. O tőle tanultuk meg, hogy mi az a hazaszeretet, mikor lelkes szavakkal elmondta, hogy ki volt az a Leonidas, az a II. Rákóczy Ferenc és az a Kossuth Lajos. Mikor a magyar művészet halhatatlan mestere, Munkácsy Mihály 1895-ben a Milleniumra már festette a Honfoglalást, köztünk diákok között az a mende-monda terjedt el, hogy Árpád alakját Beniczky tanár úrról festi. Hogy hol vette magát e mende-monda, nem tudom, de emlékszem, hogy köztünk hitelre talált, sőt nagyon természetesnek tartótnak. Én megesküdtem volna, hogy Árpád egészen olyan lehetett, mint Beniczky tanár úr. Magas termet, komoly, hadkötöző tekintet, erős, nagy szemöldök, sasorr, sűrű, nagy fekete bajusz és szakái stb. stb. Ettől kezdve mindig oly szent áhítattal néztünk Beniczky tanár urra, mintha maga a párducos magyarok hős fejedelme, Árpád, szállt volna le közénk fehér lováról s ő magyarázta volna nekünk a magyar históriát. Mély tisztelettel emlékszem Ambrus Mórra is, ki anyanyelvűnk s irodalmunk szeretetét oltotta szivünkbe. Igaz, hogy többnyire egykedvűen magyarázott, de ha nekihevült, föllelkesült, akkor láttuk csak, ki az az Ambrus Mór. Mikor az irodalomban, a Vili. osztályban, Petőfihez értünk, emlékszem, hogy a Petőfi rendkívüli alakja annyira föllelkesítette tanárunkat, hogy gyönyörű magyarázata valamennyiünket elragadott. Mikor azt mondta el, hogy az a buta kozák, ki Segesvárnál beledöfte szuronyát a legnemesebb magyar szivbe, nem is sejtette, hogy a magyar nemzeti szellem legszebb pantbeonját dönti romba, én könyezni kezdtem. E könyeket sohsem fogom feledni. Hálával gondolok továbbra Malesevics Emil, György Lajos, Reimlinger Gyula, Jeszenák Ráfael, Besse David és a többi tanáraimra is, kiknek oly sok jót, szépet és hasznosat köszönhetek. így vonulnak el most lelki szemeim előtt volt tanáraim, mint egy komoly papi testület, mely mindennap áldozatot mutatott be előttünk a tudomány oltárán. A gimnázium úgy tűnik fel előttem, mint egy templom, hová mi, tanului vágyó ifjak, áhítattal gyűltünk össze mindennap a közös istentiszteletre. És az a papi testület nem szűk marokkal, hanem a legbőkezűbben osztotta ki köztünk a legszebb emberi áldozatot : saját lelkűket osztották szét közöttünk tanáraink. Örökre hálásak leszünk nekik ezért. Nekik köszönhetjük, ha valami lett belőlünk. És ha valakit a 10 év alatt csalódás, szenvedés és bajok érték, annak okát magában keresse, ne az iskolában, melyből kikerült s még kevésbbé tanáraiban, kik vesződtek vele, de talán hiába. Az élet száguldó szekere reám is sok sarat hányt, a 10 év alatt nekem is sok rög akadt utamba, de ezek közül egy sem érintse az iskolát vagy tanáraimat. Az élet utján azonban virágokra is akadtam, ezeket összegyűjtöttem s szép csokorba kötve elküldöm e levélben volt tanáraimnak, mert e virágok közül a legszebbeket kétségkívül nekik köszönhetem. Állásommal járó kötelességeim véletlenül úgy alakultak, hogy a 10 éves találkozón nem lehetek ott. Elküldöm tehát magam helyett levelem, mely bizonysága, hogy nem a közöny, hanem az elmulaszthatatlan kötelesség szava tart vissza. Légy szives, kedves barátom, közös lakomátokon felolvasni s egyúttal azon Ígéretemet tolmácsolni, hogy rövid időn belül úgy volt tanáraimat, mint volt osztálytársaimat is megfogom látogatni. Bocsássatok meg elmaradásomért; lelkileg minden bizonnyal köztetek leszek-Volt tanáraimnak add át hódoló tiszteletemet, titeket mindnyájatokat ölel szerető hívetek Nagy Márk.
