Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-06-14 / 25. szám
LOSONCZI ÚJSÁG |í~ Előfizetési ára: I POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. | Negyedévre 2 kor. i Egy petitsor tere 10 fill. s I A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS. PÁRT 1 | Egyes szám ára 20 fj HIVATALOS KÖZLÖNYE. |L jutányosabb.j || I. évfolyam. 25. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. junius 14. Az állami tisztviselők. Az ország törvényeinek legközvetlenebb végrehajtói, a magyar nemzet törekvéseinek leglelkesebb előmunkásai az állami tisztviselők. Az ő munkásságuk teremti meg azt a nagyszerű gépezetet, amelynek rendbentartásával, kellő gondozásával a nemzet sorsa is biztos. Azért régtől fogva többé-kevésbbé igyekezett is a törvényhozó testület az állami tisztviselők helyzetén javítani, mert immár általánossá kezd válni az a nézet, hogy ha a tisztviselői kar rossz, megbízhatatlan: akkor az állam sorsa is kérdéses. Aki a tisztviselők fontosságát, munkásságuk nagy horderejét most sem akarja felismerni, azt Oroszország jelen helyzetének tanulmányozására utaljuk; illetve elég rámutatnunk az japán-orosz háborúra, amikor is a rosszul fizetett, fegyelmezetlen, hazug és hűtlen tisztviselők, katonák, stb., az ellenségnek adták el a puskaport, a szenet, az élelmet és isten tudja mit. Kudarcot is vallott az orosz! Hazánk sajátságos helyzete, közjogi viszonya eredményezte azt, hogy a mi áll. tisztviselőink még most is gyarlóbban vannak fizetve, mint akár a horvát, akár az osztrák áll. tisztviselők. Pedig láthattuk a közelmúlt két esztendőben, hogy mire kész és képes az a szegény tisztviselői kar. A vármegyei tisztviselői karon kívül, — amely állandóan a tűzvonalban állott, ott vannak a bírák, a pénzügy emberei, a tanárok, tanítók, sőt a harcból kivette részét a posta is. És ezért bért, jutalmat nem kértek, nem is kérnek. Ezt hazafias kötelességből, meggyőződésből tették. Íme nagy vonásokban annak a tisztviselői karnak a fontossága és munkássága. Tisztelet és becsület illeti őket. Mivel azonban maguk a tisztviselők is érzik hivatásuk nagyságát, állásuk jelentőségét, már régtől fogva azon vannak, hogy bizonyos szolgálati pragmatikát kapjanak, amely őket a közvetlen kormánytól függetlenítse politikai tekintetben, hogy annál inkább teljesíthessék azt a hazafias missziót, amely állásuknál fogva reájuk a magyar haza, mint kultűrállam kiépítésénél vár. Innen van, hogy az állami tisztviselők az egész vonalon tömörülni, egyesülni sietnek. Ami tisztviselőinknek ez a mozgalma nem egyedül álló; európaszerte már megvan ez évtizedek óta. Ausztriában közel 50.000 tisztviselő tagja a tisztviselői egyesületnek, nálunk alig 6000. Városunk áll. tisztviselői is sietnek, hogy az országos tisztviselői egyesület losonczi körét megalkossák. Múlt vasárnap tartották az első közgyűlést, amelyen dr. Layer Antal elnöklete mellett kihirdették a miniszterileg jóváhagyott alapszabályokat s a kör végleg megalakultnak kijelentetett. Egyben egy memorandumot fogadtak el, amelyben — immár harmadizben —- kérik lakbérük felemelését. Hát kérem, aki figyelemmel kiséri tisztviselőink mozgalmait, az láthatja, hogy mily nehéz a helyzetük s mily erős harcot kell vivniok, mig csak illetékes helyen meghallgatásra találnak. A kormány mindig nagyon mostoha volt velük szemben, mintha éppen azt akarta volna mondani, hogy urad, gazdád lehessek: maradj szegény és koldus. Politikai elvnek ez egy ideig jó, de aztán megbosszulja magát. A szabadelvű pártnak, amelynek vezetői folyton hitegették a tisztviselőket, a tisztviselők adták meg a kegyelemdöfést. Szóval a nemzeti szellem munkásai és terjesztői egyesülésben találják meg erejüket, de másrészt anyagi függetlenségre is törekednek.. Az iparos-ember inaskora óta folyton keres munkásságával s bár nyugdíjjá nincs, agg korára van mégis annyia, ha nem volt korhely és kártyás, hogy gyermekeire is hagyhat egy csinos kis vagyonkát A tisztviselő 12 16 évig kénytelen koptatni az iskola küszöbét, mig oklevélhez juthat, elvert egy hatalmas vagyont, amelyet többé vissza nem kap, még a kamatát is alig, s aztán munkásságáért még annyi bért sem kap, hogy tisztességesen meg tudjon élni S mig az iparos a maga műhelyében csendben dolgozik, a tisztviselő százfelé felelős és százfelől van zaklattatásnak kitéve. Aki az ellentétet nem látja be, nézze meg egy tisztviselő özvegyét és egy iparos özvegyét. Ki él jobban s kinek a léte van jobban biztosítva ? Mi az országos tisztviselői egyesület losonczi körét szivünk melegével üdvözöljük s kívánjuk, hogy munkásságuk magyar alkotmányunk teljes kiépítését szintén mozdítsa elő s ami egyéni, személyi óhajtásuk van. annak a teljesítését is érjék meg. Mert mi nagyon jól tudjuk azt, hogy aki félénken bár, de azért mégis kopogni mer a dúsnak ajtaján, az segélyre szőrül s azt előbb-utóbb, de meg fogják hallgatni. T Á R C A. A gyermekbarát. Irta: Qéczy István. A Losonczi Újság eredeti tárcája. Szaládi Oszkár, a nagy gyermekbarát, dobogó szívvel csengetett be a szép özvegyhez, Füzinéhez. Kezében egy ibolya bokrétát tartott, s maga volt a kifogástalan elegancia, csak a feszesen simuló császárkabát hátsó zsebei duzzadtak ki, erősen jelezve, hogy valamit rejtenek mélyökben. A szobalány ismerős mosollyal nyitott ajtót, mint olyan vendég előtt, akit meggyőződése szerint a ház asszonya mindig szívesen lát. Szaládi udvarias, előzékeny úriember; a szobaleányhoz is van egy pár kedveskedő szava, mialatt az bevezette a szalonba és eltűnt egy mellékajtón, hogy bejelentse asszonyának a kedves vendéget. Ez az időköz éppen elég volt arra, hogy egy álló tűkörbe megigazítsa nyakkendőjét és félresimitson egy renitenskedő hajfürtöt, aztán hirtelenében átfutott gondolatban a mondókáján, mert, hiába, nevezetes perc előtt állott, mint kérő jelent meg a szép és módfelett gazdag özvegynél. Egyszerre felpattant az ajtó és egy négy éves kis szőke babi rontott be, aki egyenesen a Szaládi nyakába kapaszkodott, majd elhelyezkedett a térdén és lovagolni kezdett rajta. Á szép özvegy, aki nyomon követte kis leányát, gyönyörködve, szinte elérzékenyedve nézett Szaládira, aki gyorsan kiürítette zsebeit, egyenkint szedve elő mélyéből a játékszereket a kis babi számára. — Isten hozta, Szaládi, — szólt a szép özvegy, csókra nyújtva finom formájú vékony kezét. Szaládi felállt, udvariasan meghajtotta magát és mohón kapta el az özvegy kezét, s talán kissé hosszasabban is tartotta kezei közt, mint azt az illendőség megengedte. Füziné elpirult, de nem húzta vissza kezét, üléssel kínálta meg Szaládit, s maga is leült melléje, mialatt a kis babi a sarokba húzódott és szakértelemmel kezdett felboncolni egy piros bugyogós pojácát, amit Szaládi bácsi csak az imént hozott neki. Száládi hódolattal nyújtotta át a kezében tartott ibolya csokrot, amiből az asszony egy szálat kitépett és keblére tűzött. Ez a néma, de sokat jelentő beszéd megadta a bátorságot Szaládinak a beszédhez. — Nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy egy kérdést intézzek önhöz, feleljen rá őszintén : Ismer-e engem jól ? — Azt hiszem, jól ismerem, Szaládi. — És minő véleménnyel van felőlem ? — folytatta a kérdést Szaládi, — nem hiúságból kérdem ezt, nem is ok nélkül, tudnom kell, minő véleménnyel van irántam, mielőtt elmondanám, miért jöttem ma ide. — Szaládi, én magát nagyon derék embernek ismerem, ez volt a véleményem már első találkozásunk alkalmával is. Emlékszik rá ? — Oh hogyne, hogyne emlékezném erre a napra, — válaszolt mohón Szaládi, — ez volt az én életem legszebbik napja. — Nem veszem ezt bóknak a személyem iránt, — válaszolt a szép özvegy. — Ez a nap igazán szép és jelentőséges nap volt a maga értelmében, nem bálteremben találkoztunk mi először, nem is zsúron, hanem egy komoly és magasztos ünnepélyen, az elhagyott gyermekvédelem alapkövének letételénél. Maga tette le az alapkövet, Szaládi, ott az Akadémia nagytermében, azon a gyűlésen, emlékszik rá?, amikor emberbarátok gyűltek össze, hogy tanácskozzanak, miképen lehetne megmenteni ezer és ezer elhagyott, kitaszított árva gyermeket a társadalom számára. Maga tartotta a megnyitó beszédet, oh higyje el, hogy még ma is könny szökik a szemembe, ha a hatásra gondolok. Hogy beszélt, minő hévvel, szeretettel, lelkének teljes meggyőződésével, minő élénk színekkel ecsetelte ezeknek az elhagyott páriáknak a sorsát, akik ott nőnek fel az utcán elhagyatva, kitaszítva anélkül, hogy éreznék az otthon melegét, az édes anya ölelését, csókját, O én akkor mindjárt azt mondtam magamban, ime egy igazi férfi, egy talpig ember, aki tud érezni, meglátja a nyomort, és segítő kezet nyújt a társadalom kitaszítottjainak. — Nagyságos asszonyom I A dicséret mindég jó! esik, mert hiába tagadnók, van bennünk egy kis hiúság is, de a nagyságod elismerő szavai engem büszkévé és boldoggá tesznek. Én nem tudom érzelmeimet tetetni, eltitkolni se tudom azt, észre vehette nagyságos asszonyom, hogy engem nem csak a barátság köt ehhez a házhoz, de több olyan érzés, amely boldoggá vagy boldogtalanná tehet engemet egy egész életre. — Szaládi ! — Kérem, ne szakítson most félbe! Feleljen
