Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-12 / 16. szám
séggel elfogja és megeszi, — persze ezzel újra visszaváltozott macskává. Nem tudom Ajszóposz hallgatói mi mindenféléhez hasonlitgatták az egeret, hiszen az emberi természetnek gyöngéi, apró és nagy bűnei nagyon sokfélék s mindezeknek váratlan kitörésére pompásan jellemző a mesécske. Mi mostan a demokráciáról elmélkedve önkénytelenül egy rendjelre gondolunk; ez a rendjel az egér! A demokrata gondolkozású emberek között, — kik a maguk emberi szuverenitását valóban érzik s azt mindenkiben tiszteletben tartják, ott vegyülnek az áldemokraták, a macska-demokraták is. Csak egy rendjelet vagy cimet kell közéjük dobni s azonnal kiugrik az emberek sorából a — macska! Én sajnálom, hogy sokan megharagusznak ezért reám, de bevallom mégis, hogy valahányszor egy rendjeleset látok, — tisztelet a kevés kivételnek, — ellenállhatlanul első gondolatom az, hogy ugyan milyen csöndes hazaárulással érdemelte meg azt. Milyen érdemeket szerezhetett a hatalomnál, hogyan és mikor segített cselekvéssel vagy mulasztással igaz nemzeti céljaink letörésében ? És a legtöbbször meg is lehet találni. Egy példásan ügyes kortes-főispán vagy egy példátlanul erőszakos főkortes-miniszter mellére rátűzne a kormány egy egész kotillont, de teljesen bizonyos, hogy Prónay Dezső báró, ha száz éves is lesz, nem kap rendjelet azért, hogy többi fényes érdemei mellett oroszlánrésze volt a törvényhatóságok autonómiájának megmentésében; sem Lengyel Zoltán azért, hogy a sajtóban oly hatalmasan támogatta az obstrukciót, amely nélkül már évek óta fizetnénk a sok száz millió többletet a hadseregre, és sok ezer ifjúval többet állítanánk a kétfejű sas sárgafekete birodalmába. Nem mondom, hogy éppenséggel egy esetben sem lett volna olyan érdem kitüntetve, amely egyenesen a nemzeti függetlenséget szolgálta volna, de bizonyos, hogy egy ilyenre ezer oly eset van, melyekben ezen érdemek kitüntetésére a mellőzés, üldözés, börtön, golyó és akasztófa voltak az érdemjelek. Igaz demokrata hazafi csak az ilyeneket tiszteli meg szive szeretetével, lelke vonzalmával, de hajh, sajnos, mi még messze vagyunk a demokráciától. Tudományosan vizsgálva a dolgot, bizony tiszta elvű demokrácia még igen kevés állami szerkezetben mutatkozott az egész történelem folyamán. A nemzetközi bölcsészeti kongresszusnak Qenuában 1904-ben tartott ülésén is fölvetették a demokrácia tudományos meghatározásának kérdését és azt végre is mint irányzatot fogták föl, amely az állampolgárok magán- és közjogi egyenlősége felé törekszik. Ezen meghatározás azonban nem elég, mert a közjogi egyenlőség egy nagyon csekély vagy éppenséggel hiányzó közjogi befolyás egyenlősége is lehet. Szükséges tehát, hogy még éppen a szóban rejlő értelmet, a népuralmat is kifejezzük és tehát ezen egyenlőséget egy népképviselettel biró s ennek felelős kormányú államszervezetben föltételezzük, amelyben minden állampolgár a szuverén »44/« többesében benne foglaltatik. Magát a szót és fogalmat is az ó-görög műveltség hagyományából bírjuk s mégis magának Athénnek a perzsa háborúk és Perikies idejében virágzott demokráciájához is szó fér. A népnek nevezetes, majdnem egész termelő része, rabszolga volt. Nem is lehet azt mással védeni, mint hogy egy nemét a gyámságnak gyakorolta az állam felettük, mint végre bármily jövő tiszta demokráciában is a kiskorúak jogai nem lesznek a nagykorúakkal egyenlők. Ugyanezen okból nem tarthatjuk tisztának a rómaiak demokráciáját sem a Cincinnatus és Grachusok közt lefolyt időben. Márius, ki az elégedetlen rabszolgák lázadására támaszkodva diktatúrát csinált, már demokrata lenne, ha az egyenlőség mellé az önkormányzatot is meg nem kívánná a tiszta demokrácia fogalma, amely az államszervezetben mint a kormány felelőssége jelen meg, mert ez adja meg csak magát az uralmat. Éppen azért nem demokrata I. Napoleon sem, bár legnagyobb műve a Code Napoleon előtt éppen úgy egyenlő mindenki, mint az ágyúk előtt. Nem is állott fönn demokrácia a Grachusok óta nagyobb államszervezetben, mert egyes városokban a feudál urakkal való küzdelemben mutatkozó ilyen mozgalmak igen kis körűek voltak, csakis az Egyesült Államokban fejlődött az ki. Az eredeti kivándorlók magukkal vitték az angol-szász faj önkormányzatát s új hazájukban feudális nagy uraiktól szabadulva és az egyenlő vagyoni helyzet s az evangéliumi testvériség gondolata megteremté náluk a demokráciát. A déli államokban kifejlett nagy vagyonok átmenetileg ott is behozták a rabszolgaság visszaélését, de ez nem verhetett végleg gyökeret s reméljük, hogy az ipar föllendülésével újabban fölhalmozódott példátlan nagy vagyonok is csak átmenet lesznek s nem fogják plutokráciává, vagyis a dúsgazdagok uralmává változtatni ezt az egyedüli demokrata államszervezetet. A francia demokrácia is csak megalakulóban van. Erős küzdelme van a társadalom régi előkelőségével és főleg a militarizmus demokrata ellenességével. A túlságos központosítás is akadályozza, mert Tocqueville szerint az önkormányzás helyi fejlődései fő-éltető eleme a demokráciának. Ezen világhírű publicista szerint éppen a helyi önkormányzat hiánya oka annak is náluk, hogy gyarmatosításaik se oly sikeresek, mint az angol fajé. A francia nagy tudós mondja ezt! Végre meg kell határoznunk, hogy hát milyen az angol államforma és a miénk, amely ahhoz annyira hasonlít úgy fejlődésében mint jelen állapotában. Természetesen nem a mostani ex-ex alakjában, de a minőnek lenni kellene. Hát bizony egyik sem tisztán demokrata, de tisztán arisztokrata sem ám! Tiszta arisztokrácia csakis egy feudális vagy olygarcha állam szervezetben lehetséges, az alkotmányos állam kizárja azt. A kettő között kell tehát lenniök és ez a rendi szervezet. Sajnos, de úgy van, hogy még a 48-as nagy átalakulás sem tette tisztán demokratává alkotmányunkat, de azon útra vezette, amelyen haladva a rendiség maradványait természetes sorrendben lehányva, békés fejlődéssel a demokrácia tökéletességéig fejlődhetett volna és fog is fejlődni, csak egyszer diadalra jusson, ami hogy meg lesz, nekünk, igaz 48-asoknak politikai hitünk, vallásunk és célunk. Mikor nálunk a demokrata-párt megalakult, akkor gondolkoztam ezen elvi különbségek fölött; hogy úgy mondjam, bölcsészeti lényegük mivoltáról. Elkerülhetlen volt, hogy az akkori kormánypárt által saját jelszavává lealacsonyított szabadelvuség fogalmát is a demokráciával ne hasonlitgassam össze. Be kellett látnom, hogy a szabadelvűség is a demokráciának útja lehetne. Az igaz liberális irányzat az, amely az önbevegyül a fanatikus Chauvinismus vagyis nemzeti büszkeség az ő kiválasztott népe mivoltukra való hivatkozással, s a vallási önzéssel. Mint a japáni, úgy az afrikai mahdi harcosa is, megvető gúnnyal utasítaná el magától a békeliga bármely küldöttjét. »Mit — mondanák — a harc, a háború az emberiség átkai ? Nem, ezek az ő legszebb ünnepnapjai, hisz a népéért és Isten vallásáért elesettek lelkei egyenesen a mennyei angyalok karjaiba repülnek.« Bizonyos körülmények között maga a nemzeti büszkeség is csodákat mivel, mint pl. a régi rómaiaknál és Napoleon légióinál. A legszembeötlőbb példát mutatja a magyar szabadságharc, amikor serdületlen, még gyermekkorban lévő ujonc-zászlóaljak felülmúlhatatlan hősiességgel áldozták fel magukat a magyar szabadságért. Vagy a conscribáltak serege 1813 14-ben, hol szintén, még alig emberszámba menő katonák áldozták fel magukat Franciaország világuralmáért. Különösen a lützeni csata, hol a porosz elesettek megdicsőült arckifejezéssel hevertek, bár ideális lelkesedésük a francia gyermekkatonák nemzeti büszkeséggel telt becsületérzésén hajótörést szenvedett. Ezen elesett poroszok értékes figyelmeztetést nyújtanak a háború lélektanához. Jóllehet, Napoleon erősitgette, hogy sohasem csodálta jobban a francia vitézséget mint itt, miután a »grand armée« csaknem minden öreg katonája elesett Oroszországban, és ha Lipcsénél, bár minden francia az elháríthatatlan vereséget előre látta, mégis ezen gyermekkatonák hihetetlen szívóssággal helytálltak, úgy meg kell gondolni, hogy itt egy más lelkierő is működik, amely a poroszok Nagy Frigyeséről is sokat megmagyaráz. Azok a hatalmas eredmények, melyeket utóbbi elért, azon tényezőnek Írandók javára egyrészt, melyek egyenlőek a forradalmi és szabadságharcok tényezőjével. Mert nem dicsőségről és nemzeti becsületről volt ott szó, hanem a haza létéről vagy nem létéről, melyet a porosz akkor semmi más helyet a földön felcserélni nem akart, mert azt a körülményekhez képest a legjobbnak gondolta. Ezért harcoltak parasztok és polgárok, kik később kitöltötték a hivatásos harcolók azon hézagait kik Prágától Hochkirchig megsemmisültek. Van még egy tényezője, mely szintén elhatározó súllyal esik a mérleg serpenyőjébe, s ez a közkatona odaadása, szeretete a vezér iránt. Hannibal és Caesar ideje óta, kik nem voltak fejedelmi sarjak és csak egyéniségük nagyságával tarthattak igényt önfeláldozó hűségre alárendeltjeik részéről, minden hires hadvezér — mint Eugen herceg, Malborough, Wellington, Wallentstein, Damjanich, Bem — varázst gyakoroltak, amely a harcosokat feloldhatatlanul hozzájuk láncolta. Ha fellép egy hirkoronázott és személyesen is kedvelt vezető, aki egyidejűleg a nemzeti akaratnak előharcosa, mint Kossuth Lajos, úgy a nemzeti akarat előharcosa iránti lelkesedés mintegy vallási fanatizmussá válik. »Ha még egyszer azt üzeni hörgi a csatában halálra sebesült, épp úgy mint a mazulmán midőn meghal, végszava ez: »Allah akbar«. Nagy erőt képvisel a hadviselésnél a morális érzés és kötelességérzet. Napoleon szerint a morális érzés a fizikai erőhöz úgy viszonylik, mint 3:1. A győzelem mindég azé, ahol a morális erő tovább tartja fenn magát. így az osztrák hadsereg soha sehol nem győzetett le, vagy nyomatott el, de a morális depressio mindég előbb állott be nála, mint ellenfeleinél. Ezen morális ellanyhulás magyarázatául azt hozzák fel, hogy pl. az újabb időkben a cseh Clam-Gallas hadtest, és sok magyar ezred Königgratznél — mert szivükben a Habsburgok ügye iránt nem volt hajlandóság — megfutott, hogy ez által az ellenség helyzetét megjavítsák. De ezen példa is csak azt mutatja, hogy lelki motívumok azok, melyek a közkatonát hősiességre serkentik, és sohse egyedül a fegyelem. Minden forradalom katonasága — igy az amerikai polgárháború-é is, — kétségbevonhatatlanul igazolják, hogy háborúban a lelki tényezők ébren tartása okvetlenül fölényt biztosit, s igy gyakorlatlan ujonctömegek jó vezetés mellett, csaknem ugyanazon, sőt még több eredményt érnek el, mint a rendes fegyelmezett, de lelkesedés nélküli katonaság. Ha összegezzük az elmondottakat, az lesz a tanulság, hogy az ügy iránti szeretet, ha kötelességérzettel, és kellő eréllyel párosúl, a siker kimaradhattam Ha a harcba menő szivét a szabadságszeretet, és vezére iránti bizalom hevíti lángsugarával, fog tudni dacolni minden nélkülözéssel, az ellenség hatalmával, s ha poklok minden ördöge támad is feli ellene, az Isten és a Haza szent nevében megvívja a győzedelmes csatát. (Ed.)
