Levéltári Szemle, 72. (2022)
Levéltári Szemle, 72. (2022) 3. szám - Haraszti Viktor: A selejtezés jogi szabályozása Magyarországon a szokásjogtól a szabályrendeletekig
9 2022/3. ▪ 5 – 34. kori alispán, vagy a jegyző, avagy a vármegye hol tartotta törvénykezési és közigazgatási gyűléseit.” 19 Az oklevél lassan átvette a bizonyító erő szerepét a tanúvallomástól és az eskütől. A tanúkkal való bizonyítás egy adott irat jogbiztosító értékét is meghatározta, hiszen ha a bennfoglalt tanúk elhaláloztak, az irat értéke jelentősen csökkent, majd elenyészett, ami az irat értéktelenné válását okozta. A 13. század végére az okleveles bizonyítás vált elsődlegessé, a bíráskodás is írásos alapra helyeződött. Éppen ezért az iratőrzésről is gondoskodni kellett, ami a hiteleshelyi tevékenység fontos részévé vált.20 Az írásbeliség azonban még nem ért el akkora mértéket, hogy az iratok tárolása jelentős nehézségeket okozott volna, így rendszeres selejtezéseket sem igényelt. Az iratok értékét még sokáig szinte kizárólag jogbiztosító értékük határozta meg. A nagyobb mérvű iratpusztulásokat azonban nem ez, hanem a rendezetlen politikai helyzet, a háborúk okozták. Bár a 14. századtól a megyei írásbeliség is egyre kiterjedtebb, a 15. századtól a megyei jegyző és a kancellária szerepe is erősödik, ameddig a helyhez kötöttség nem alakul ki, addig a megyékben sem lehet levéltárakról beszélni, s bár a megyei levéltárak felállításáról az 1298. évi 47. törvénycikk címében rendelkezik, ez még soká nem valósult meg. 21 A vármegyéknek nem volt székhelyük, s kezdetben nem is rendelkeztek olyan vagyonnal, ami miatt jogbiztosító iratot hosszú ideig megőrzendőnek tartottak volna. A megyéknek szerepe volt a bírság behajtásánál, de vélelmezhetően az erre vonatkozó iratokat a cselekmény elvégzése után nem tartották meg. Erre a tényre abból következtethetünk, hogy ilyen listák szinte nem is maradtak fenn. A megyegyűléseken elítélt nyilvános gonosztevők listáját már hosszabb ideig kellett megőrizni, de ezekből is kevés maradt fenn. 1351-től a kihirdetett törvények megyéknek küldött példányainak őrzéséről gondoskodni kellett, de ezeket is általában a jegyző őrizte. Megyei közgyűlési jegyzőkönyvek is csak a 16., még inkább a 17. századból maradtak fenn, amelyeket jellemzően a főispán vagy az alispán őrzött, s így nagyobb részük családi levéltárukban maradt fenn. 22 A jogbiztonságot és közvetve az irattározást elősegítő rendelkezés volt az 1550. évi LXII. törvénycikk, amely előírta, hogy minden vármegyének legyen pecsétje, amelyet „minden egyes vármegyében az alispán, szolgabírák és esküdttársak pecsétei alatt szekrényben vagy ládában tartsanak”,23 s ha már a pecsétnek úgyis volt ládája, így a fonto sabbnak tartott iratok is mellé kerülhettek. Az iratok időnkénti megsemmisülését eredményezte az is, hogy a vármegyék megyegyűlései évszázadokig nem állandó helyen, hanem váltakozó helyszíneken zajlottak. 19 Sümeghy, 1956: 59. 20 Az okleveles gyakorlat kialakulásáról ld. Guoth, 1936: 18. 21 Vö. Ezer év törvényei. 1298. évi XLVII. törvénycikk: a bűnpereket a rendes bíráknak az illetékes megye levéltárában kell elhelyezniök. (A bűnügyekben a királyi kúriában a nádor úr, vagy az országbíró, vagy más rendes bíró által ítélendő perek iratait a mondott tizenkét esküdt nemes előtt az alispán székén le kell tenni.) 22 Degré, 1964: 97. 23 Vö. 1550. évi LXII. törvénycikk, minden vármegyének legyen pecsétje, a melyet az alispánok és szolgabírák meg esküdttársak pecsétei alatt szekrényben kell tartani. A selejtezés jogi szabályozása Magyarországon
