Levéltári Szemle, 71. (2021)
Levéltári Szemle, 71. (2021) 3. szám - Műhelymunkák - Csatári Bence: A Tájékoztatási Hivatal sajtóirányító munkája a Magyar Rádió és Televízióban az ötvenes évek második felében
49 2021/3. ▪ 44 – 60. a keleti blokk más országaiban. 21 Ez leginkább arra vezethető vissza, hogy Magyar országon se a Rákosi-, se a Kádár-korszakban nem működött kifejezetten cenzurális hivatal, ehelyett a politikai ellenőrzés munkája számos intézmény között oszlott meg, attól függően, hogy éppen milyen kulturális tevékenységet kellett megfigyelni. A TH például 1955-ben értesült a székesfehérvári Vörösmarty Rádióban uralkodó állapotokról, s ezeket az információkat a kormány tagjaival is megosztotta.22 Az eset azért tanulságos, mert mutatja, hogy immár nem a pártközpontot, hanem a kormányzatot tájékoztatták a sajtó ügyeiről, másrészt ebből is láthatjuk, hogy az éppen valamelyest liberalizálódni készülő médiapolitika akkor is szorosan rajta tartotta óvó szemét a sajtó egyes szereplőin. A rádió TH-nak szóló jelentésében leírták, hogy a stúdió a megyei pártbizottság épületében működött, ami már eleve mutatta a szigorú pártállami kontrollt, de ha ez nem lett volna elég, akkor a rádió személyi összetétele adta a biztosítékát annak, hogy a párt ideológiájához és mindenkori elvárásaihoz hű adások szülessenek. A munkatársak ugyanis – bizonyos Ábrahámné és Varga „elvtársak”, Molnár Gyula, illetve a Palotás vezetéknevű népművelési osztályvezető – főleg a helyi pártbizottság APO-ról és a tanácsapparátusból kerültek ki, de a Magyar Néphadsereg állományában lévő, Fodor vezetéknevű főhadnagy (!) is közöttük volt és néhány más, főleg bemondó és felolvasó munkakört betöltő társadalmi munkás. Utóbbiak nyilvánvalóan a ranglétra alján helyezkedtek el és kevés ráhatással lehettek a műsorstruktúrára. A szigorú odafigyelést és szoros pórázt azonban nemcsak ez jelentette, hanem az is, hogy a műsor ellenőrzését Hankó János, a megyei pártbizottság vezető munkatársa végezte, és ha kellett, a helyi cenzúra megtestesítőjeként közbeavatkozott a műsorok készítésébe. Itt még azt sem kell vélelmeznünk, hogy telefonon történt a kézi irányítás: egyszerűen átment az épület egyik szobájából a másikba, és így tette meg észrevételeit. Ilyen szoros ellenőrzés mellett kevéssé valószínű, hogy akár csak esélye is lett volna az ideológiai félresiklásnak. A párt ellenőrző tevékenysége belső, helyi ellentéteket is generált: a rádió hivatalosan a megyei tanács fenntartásában volt, havi 10 ezer forint támogatást kapott tőle, ám a tanács vezetői minduntalan hangoztatták rosszallásukat azzal kapcsolatban, hogy a műsorok a pártbizottság székházából mentek adásba. Egy aláírás nélküli jelentés fel is vetette, hogy talán érdemes lett volna a rádiót átköltöztetni a pártbizottság épületéből, bár megjegyezte azt is, hogy az újságírókat már egyre kevésbé feszélyezte, hogy hol kellett közreműködniük a rádió műsorainak készítésekor. Ez lehetett kincstári optimizmus a pártállami alkalmazott részéről, de nem zárható ki, hogy az 1953 után bekövetkező enyhülés járhatott ilyen pozitív következményekkel. A TH a feljelentésre reagáló feljegyzésében megállapította, hogy a rádió politikai ellenőrzése megfelelő volt, sőt még ők is túlzásnak ítélték az időnként előforduló 21 A média munkatársainak hatalomhoz való viszonyáról ebben az időszakban lásd: Takács, 2006: 7–24. 22 MNL OL XIX-A-24-a 1. d. Feljegyzés a székesfehérvári Vörösmarty Rádió munkájáról. A Tájékoztatási Hivatal sajtóirányító munkája
