Levéltári Szemle, 71. (2021)
Levéltári Szemle, 71. (2021) 2. szám - Műhelymunkák - Nagy Ágnes: A magánélet dokumentációs univerzuma Elméleti megfontolások és gyakorlati tapasztalatok a magániratgyűjtés terepén
64 Levéltári Szemle 71. évf . a címzett, vagy maga a levélíró is. Eközben az egyéni életutakat kísérő hivatalos jellegű iratokat – anyakönyvi kivonatokat, okmányokat, bizonyítványokat – nemcsak, hogy nagy időtávban is gondosan őrzik – amit azok jogbiztosító funkciója magyaráz –, hanem magától értetődően levéltárba adandónak tartják őket.28 Jól megfigyelhető, ahogy a különböző műfajokat eltérő értékítélet és érzelmi tartalom kíséri: például egy szerelmes vagy házastársi/szülői levelezést gyakran ítélnek érdektelennek, vagy másik oldalról nagyon erősen magántermészetűnek. A legerősebb, még a szerelmes leveleknél is intenzívebb érzelmi kötődés pedig gyakran a fényképekhez kapcsolódik: az ezektől való megválás az, ami sokszor a legkevésbé magától értetődő. A családi irategyüttesek szerves egységének felismerésén alapuló megközelítés, amely az irategyüttesek megbonthatatlanságát hangsúlyozza, nemcsak az iratátadók számára nem feltétlenül magától értetődő. Ez a szemlélet idegen az úgymond régi iratokkal folytatott kereskedelem számára is, ami viszont intézményesült jellegénél fogva már kifejezetten káros hatással bír. Nem ritka eset, hogy az iratkereskedelem hálójába bekerülve egy irathagyaték szétesik, szétforgácsolódik, elveszíti történeti forrásértékének jelentős részét, s darabjaira hullva már nem társadalmi kontextusát hordozó anyagként él tovább, hanem a történeti érdekességek egymástól elszakadó pályáira kerül. Ennek tipikus formája az antikváriusoknak történő irateladás és az árverezés, amikor a dokumentumokat általában nem irategyüttesként, hanem darabonként, egymástól függetlenül értékelve adják el, az értékelésnek a történeti források hosszú távú megőrzésén alapuló szemléletétől egészen eltérő, a gyűjtők értékrendjére épülő szempontjai szerint. Az iratrégiségek kereskedelmében a levéltár viszont tehetetlenné válik, és nem is feltétlenül a pénzügyi vonatkozások vagy a személyes részvételt és a gyors reagálást akadályozó munkaszervezési nehézségek miatt, hanem inkább a kereskedő és a levéltár szemléletének összeegyeztethetetlensége okán. Míg az előbbinek az irategyüttes feldarabolása és darabonkénti értékesítése az érdeke, addig a levéltár éppen ezt szeretné elkerülni. A kereskedők bevonása ráadásul lehetetlenné teszi, hogy a levéltár az iratbirtokossal közvetlenül megegyezhessen, elejét véve az iratok magángyűjtők közötti szétszóródásának.29 Ezeket a folyamatokat a konkrét esetek szintjén nem tudjuk megelőzni. A levéltárról alkotott képet a köztudatban csak hosszabb távon lehetne oly módon formálni, hogy egy-egy irathagyaték sorsa feletti döntésnél a levéltárba adás mint lehetőség magától értetődő legyen, megelőzve a szemétbe dobás, vagy az antikváriumi értékesítés gondolatát. 30 28 Érdemes lenne megvizsgálni, milyen levéltárkép hat e jelenség mögött: mintha a levéltár jogbiztosító szerepe élne ma is az emberek fejében. 29 A műgyűjtéssel ellentétben a papírrégiség-kereskedelem volumenéről, az ezzel kapcsolatos gyűjtői magatartásról keveset lehet tudni. Levéltárosként nem tudunk képet alkotni arról, hogy milyen műfajokra terjed ki ez a fajta kereskedelem, melyek a legkeresettebb irattípusok, és milyen értékhatárok között mozog a piaci forgalmuk. 30 A Fortepannak az internetes megjelenés révén sikerült gyorsan létrehoznia azt a képet a köztudatban, hogy az a régi fényképek gyűjtő- és publikáló helye. Nagy Ágnes
