Levéltári Szemle, 71. (2021)
Levéltári Szemle, 71. (2021) 2. szám - Műhelymunkák - Nagy Ágnes: A magánélet dokumentációs univerzuma Elméleti megfontolások és gyakorlati tapasztalatok a magániratgyűjtés terepén
63 2021/2. ▪ 56 – 81. kat megbonthatatlan entitásként kezeljük, éppúgy, ahogy egy adott intézmény működése során keletkezett iratokat is. Kiindulópontunk az, hogy az irathagyatékok a családi múlt és emlékezet írott lenyomatát képezik, így az iratokat egymáshoz és az adott család történetéhez, a családtagok életútjához jelentéssel teli és értelmezésre váró kapcsolatok fűzik, ezért a kapcsolódások megőrzését biztosítani kell.26 Ez a megköze lítés megfelel a fond és azt létrehozó szerv közötti szerves, magában az iratszerkezetben is tükröződő kapcsolat általános levéltárelméleti gondolatának is.27 Ennek alapján el sődleges törekvésünk az, hogy elejét vegyük a látókörünkbe kerülő irategyüttesek széttagolódásának. Általunk gyakran tapasztalt jelenség, hogy az iratátadók nem szerves egységet, hanem különböző történeti események lenyomatának egyvelegét látják a birtokukban lévő irathagyatékban, s ezért úgy vélik, hogy tematikusan szétbontva kell azt az adott témához illő közgyűjteményekbe eljuttatni – akár antikváriumi értékesítéssel is ötvözve –, s a levéltárhoz már csak e folyamat közepette fordulnak. Ugyancsak rendszeresen nekünk szegezett kérdésük, hogy a megőrződött iratok közül melyik érdekli a levéltárat és melyik nem. Sőt mindezzel párhuzamosan szelektálást is végeznek, vagy már a levéltárhoz fordulás előtt bevégezve azt, vagy szerencsésebb esetben csak azzal egyidejűleg. Ennek során elkezdik kidobálni az általuk értéktelennek, feleslegesnek ítélt részeket, amelyekről azt gondolják, hogy úgysem érdekelnek senkit, vagy túl személyesnek érzik ahhoz, hogy bárki más kezébe kerüljenek. A tevékenységnek leggyakrabban a levelek esnek áldozatul, vagy teljes egészükben vagy csak részlegesen, akár oly módon is, hogy a borítékoktól szabadítják meg a leveleket, így viszont sok esetben utólag azonosíthatatlanná válik a helyszín, az időpont, és 26 A hazai levéltári szakirodalomban – amely évtizedeken keresztül szinte kizárólag a nemesi levéltárakat értette a családi levéltárak fogalma alatt – Bakács István az 1940-es évek első felében kitért arra, hogy a családi levéltárak összetétele az iratokhoz való viszony átalakulásával együtt egy adott ponton megváltozott. Úgy vélte, hogy míg 1848 előtt a családi levéltárak – azaz a nemesi levéltárak – birtokjogi oklevelekből álltak, addig 1848 után a birtokjogi oklevelek gyakorlati hasznának megszűntével „a családok a levéltárat emlékgyűjteménynek kezdték tekinteni” (Bakács, 1942–1945: 47.). Mindaz a nemesi levéltárak tartalmává vált, amivel magánirati fondokkal foglalkozó levéltárosként ma is találkozunk (fényképek, újságkivágatok, gyászjelentések, esküvői értesítések, névjegyek, báli meghívók, igazolványok, feljegyzések). A családi irategyüttesekre organikus létezőként tekintett, érvényesnek ítélve rájuk vonatkozóan is a proveniencia elvét, miszerint – Varga Endre 1938-as írását idézve (Varga Endre: A proveniencia elve. Levéltári Közlemények, 1938, 14–44.) – „az iratok genetikus képződmények, fejlődés eredményeképpen létrejött szerves produktumok, amelyeket organikus egységükből, eredeti összefüggéseikből ki nem lehet szakítani” (Bakács, 1957: 24.), és a családi emlékezethez, a családi múlthoz való viszonyt érzékelte azokban, mint a „családi hagyománytisztelet megtestesítőjében” (Bakács, 1942–1945: 49.). 27 Muller–Feith–Fruin, 2019: 24–25. A kötet bevezető tanulmányában írja Horváth J. András a Holland kézikönyvet jellemző szemlélet kapcsán, hogy „az iratképző és a létrehozott iratok közötti szerves kapcsolatot [...] magának az iratszerkezetnek is sokrétű módon kell tükröznie. Ebből következőleg pedig a levéltári test avagy fond tartalmi szempontból csakis akkor érthető meg igazán, ha létrejöttének eredeti körülményeit is figyelembe veszik.” Muller–Feith–Fruin, 2019: 24. A magánélet dokumentációs univerzuma
