Levéltári Szemle, 71. (2021)
Levéltári Szemle, 71. (2021) 2. szám - Műhelymunkák - Nagy Ágnes: A magánélet dokumentációs univerzuma Elméleti megfontolások és gyakorlati tapasztalatok a magániratgyűjtés terepén
57 2021/2. ▪ 56 – 81. iratőrzésükben a dokumentációs formákra és az iratőrzési rendszerekre vonatkozó (intézményes) szerepeket. Úgy vélte, túl kell lépni azon, hogy a levéltárosok hagyományosan ezt csak testületi, intézményes környezetben kezdik el vizsgálni, s ki kell terjeszteni az ilyen irányú feltárást a magániratokra is.4 Arra is kitért, hogy nagyon is szem előtt kell tartani az iratmegőrzői magatartás és a személyiségvonások közötti összefüggésekre vonatkozó megfontolásokat. Miért akarnak, vagy érzik szükségét az emberek annak, hogy személyes iratokat hozzanak létre, őrizzenek meg, vagy éppen pusztítsanak el? Milyen személyiségű emberek hozzák létre és őrzik meg irataikat oly módon, hogy azok személyes archívumot alkotnak?5 Egyáltalán milyen tényezők határozzák meg a személyes iratok megőrzésének kultúráját, azt, hogy mit akarnak az emberek megőrizni, milyen dokumentációs formában, miért és mennyi ideig, s milyen skáláját azonosíthatjuk ennek a magatartásnak a megszállott iratmegőrzőtől a rendszeres megsemmisítő típusáig?6 Az alapvető problémafelvetés el lenére a magániratgyűjtés elméleti összefüggéseivel foglalkozó nemzetközi levéltári szakirodalom – annak is döntően az angolszász, elsősorban kanadai és ausztrál iránya – a mai napig nem annyira kulturális minták által meghatározott társadalmi gyakorlatként tekint az egyéni iratőrzési szokásokra, mint inkább pszichológiai tényezőkben keresi az értelmezési keretet. A kanadai Rob Fisher iratátadók magatartásával kapcsolatos kérdéseket boncolgató 2015-ös, alapvető jelentőségű írását kifejezetten ez a szemlélet jellemzi.7 Kiemeli annak a ténynek a fontosságát, hogy a magánirati fondok életük során, akár létrehozójuk, akár későbbi megőrzőjük rájuk irányuló tettei révén folyamatosan alakulnak, s a levéltárosnak az is feladata, hogy feltárja ezt a kontextust.8 Az iratbirtokosok és a megőrzők iratokhoz, valamint a levéltárba adáshoz való viszonyát azonban kizárólag az egyén szintjén tárgyalja, s motivációikra e viszony pszichológiájaként tekint.9 Jellemző módon kitér ugyan arra, hogy az egyéni életút meghatározó állomásaihoz kötődő rítusoknak az iratok megőrzése, illetve elrendezése is szerves része – például nyugdíjba vonulás, évforduló, vagy haláleset alkalmával –, összefüggésben az emlékezetbe foglalás vágyával, de ezen a társadalomtudományos értelmezés felé vezető ösvényen azonban nem megy tovább. 10 Ennek a megközelítésnek a magyarországi levéltárelméletben nagyon kevés nyoma van. A hazai levéltári irodalom egészében igen keveset foglalkozott és foglalkozik ma is a magániratokkal, annak ellenére, hogy azok eltérő intenzitással ugyan, de mindig is részét képezték az iratgyűjtési tevékenységnek.11 Ezen iratok sajátos 4 McKemmish, 1996: 184. 5 McKemmish, 1996: 184–185. 6 McKemmish, 1996: 175–176. 7 Fisher, 2015. 8 Fisher, 2015: 97. 9 Fisher, 2015: 100. és 105. 10 Fisher, 2015: 101. 11 Horváth, 2010: 15–17. A szakirodalmi megjelenésre ritka kivételként lásd: Kujbusné, 2017. A magánélet dokumentációs univerzuma
