Levéltári Szemle, 70. (2020)
Levéltári Szemle, 70. (2020) 3. szám - Levéltár│Történet - Szálkai Tamás: Trianon árnyékában – Bihar megye levéltára és levéltárosai
102 Levéltári Szemle 70. évf . Szálkai Tamás ARANY Csillogó kis ásó volt kezében, azzal vájta, cirkalmazta szépen kacskaringós medrét a folyónak, karosszékben ült előre dőlve, homlokán az élet mély redője, füstfelhők közt nézte, mint fonódnak cikkcakkok és köröcskék ezerszám és forgott a fénylő csodaszerszám, mindenütt kék lé csorgott mögötte s a papírt, az asztalt átütötte s a padlót is és az őstalajba fúródott és a csodafolyó megeredt és folyt nekiszalajtva, völgyben lassan, lejtőn szaporábban, mindenütt az ásócska nyomában és áramlik most is a folyó, liliomok, rózsák, bókoló parti fák közt kanyarog szeszéllyel és csodásan kicsillagzik éjjel és tengernél mélyebb és remekszép hidak kötik össze partfalát, másutt pallón járnak rajta át mezítlábas, főkötős menyecskék. Új folyó, Tiszánál és Dunánál duzzadóbb és minden cseppje táplál, éltet, gyógyít. Körbefoly e honban, nincs vége és nem indul sehonnan. Szent vizébe nem lép oláh bocskor, idegen nem látja, csak mi, árvák; Borsnál, hol most oláh baka posztol, partjára nem ültetnek határfát; láthatatlan vize titkos álút, piros-fehér-zöld zászlós hajórajt és sereget szállít és dugárut; néha békésen foly, néha sóhajt, néha vérrel habzik, zúg riasztón, délbe Pesten csobban, este Brassón, ezt oláh nem hallja, csak magyar, Váradot áthurkolja szorosra, Szalonta tégláit sírva mossa és Kolozsvárt vad örvényt kavar és megy lejjebb, tódul a határra, ott visszára fordul véres árja és sziszegve és hörögve freccsen, délbe Brassón, este Budapesten. Üzenetet hoz, visz, sírva zajlik, útja mentén mindent átitat, szomjú szájjal, térdepelve hajlik habjába a magyar áhitat. Váradon most rézfúvók recsegnek, szűzeinket röhögve botozzák, jajjaj, régi híres Magyarország farkasoknak jutott és ebeknek! Hét rabot most visznek megkötözve, bús magyarok sírva bújnak össze poharukba könnyet töltögetnek, lányok gyászcérnával öltögetnek, éjjel, éjjel rémítő a csönd, szuronyos őrjárat lépte döng, ekkor könyvet ütnek fel mohóan és megfürdik lelkük a folyóban, sebeiket hűs vizébe mossák, égi balzsam, egyetlen orvosság. Tűzzel-vassal öldöshet a Végzet, valami él, ami ölhetetlen, földrengéskor ami törhetetlen, amit árvíz nem olt, tűz nem éget, halljátok a szent folyó dalát! egetverőn harsan odaát és belebúg a fekete, kába, villámokkal vemhes éjszakába! a zengő dalt, testvér, hallod-é? "Erdélyország nem hajol igába! adják-veszik, de minden hiába, mert ez a föld Arany Jánosé!"
