Levéltári Szemle, 69. (2019)
Levéltári Szemle, 69. (2019) 1. szám - Mérleg - „A mi reformata szent ekklésiánk…” (Brigovácz László)
92 Levéltári Szemle 69. évf . De látszik már a reformkorban a vármegye részéről határozottan kifejezett ellentétes akarat is, a kezdeményező, tevőleges kiállás a sérelmi természetű ügyek kapcsán. A rendek a diéták alatt (1825-ben, 1830-ban és 1839–1840 között) kelt közgyűlési rendelkezések tanúsága szerint érzékelhetően kitartottak amellett, hogy a felekezetközi házasodásnál a törvényi alap sérthetetlen, s küzdöttek a püspökök, lelkipásztorok politikai képviseletéért (I/C). A bécsi udvar valláspolitikája ellenében való érvényesülés nehézségeit mind Váradon, mind a mezővárosokban, mind a községekben egyaránt élénken és vissza- visszatérő módon lehetett tapasztalni. Református közösségek számára a hit nyilvános, társas gyakorlása, a gyülekezeti tevékenység a 18. század végéig szigorú korlátok közé szorult. A vármegye azonban nemegyszer cselekvően közbenjárt a közösségek érdekében, így alig vagy egyáltalán nem akadályozta imahelyek engedély nélküli építését, sőt, olykor pénzügyileg részt is vállalt ezekben. Egyoldalú lenne ugyanakkor ezt a világot csupán az összeütközés, a joghátrányt okozó hatalmi törekvések, a kormányszervek megkerülése, a szabálytalan eljárások, a kényszerű intézkedések felől nézni, hiszen, habár szűkösebben, megszorításokkal terhelten, mégis biztosítottak voltak az egyházi-felekezeti önigazgatás lehetőségei. Az ünnepek tartása, a templomi és iskolai élet, az egyházi javak kezelése terén szokásszerűen elrendelt, a változásokhoz finoman alkalmazkodva kialakított gyakorlatok jóvoltából megvalósulhattak a felelősségteljes irányítás, segítő közreműködés tervei. A békés gyarapodás, illetve a kiválasztott másfél évszázad nagyobb hányadán ebben testet öltő „hétköznapiság” érzékenyen tükröződik a forrásokban. Az Isten háza című második szakasz a református építészet ismertetőjegyeit villantja fel, valamint templomi alkalmazottak feladataira és juttatásaira enged rálátást. Biharban (is) egyszerűen rendezett, színekben és formákban tartózkodó épületekben, belső terekben gyűltek egybe a hívők, ám bizonyos esetekben fokozott szerepet tulajdonítanak az érzékekre hatni képes megoldásoknak, a maguk mértékével. A kiskereki templom felújításakor, 1845 áprilisában „ízletes” deszkamennyezetről döntenek az elöljárók, azt kívánva, hogy a sík felület a térnek ne csak célszerű, hanem szép, hálát sugárzó részlete, éke is legyen (II/A. 8.). Korfestő a templomi ülésrend körüli vitából kibontakozó érkeserűi székper, amelynek szövege a figyelmet az istentisztelet nyugalmának megzavarására alkalmas történések által, kifejezetten a külsőségekre – ezúttal a rangkülönbség, a társadalmi elkülönülés temérdek bonyodalmat gerjesztő kérdésére – irányítja (II/C. 1.). A gyűjtemény harmadik, leghosszabb fejezete (A helyi egyház) bővebben közöl feljegyzéseket egyházi tisztviselők választásáról, tisztségükben hagyásáról, lelkészek javadalmazásáról. E fejezet példázza, hogy a papi pályára készülés a jobbágysorból történő kiemelkedés bevett útja volt (III/C. 1.). Terebélyesebb még a Bölcsőtől a szemfedőig című IV. rész, ahol a bábák teendőiről és a tőlük elvárt viselkedésről, a házaséletet érintő előírásokról, a temetkezés és a temetőMÉRLEG
