Levéltári Szemle, 69. (2019)
Levéltári Szemle, 69. (2019) 2. szám - Mérleg - „A kegyes Isten kedvezéséből...” Szluha János Nepomuk S. J. brazíliai misszionárius levelei (Forgó András)
85 2019/2. 1761-től már bizonyosan Magyarországon tartózkodott. Előbb Nagyszombatban, majd Sopronban és Győrben szolgált. Évtizedekkel a rend feloszlatása után, 1803-ban halt meg Grazban. A kötet bevezető tanulmánya röviden összefoglalja a levelek tartalmát is, majd tájékoztatja az olvasót a kézirat keletkezési körülményeiről, valamint a szöveggondozási irányelvekről. Szluha atya leveleinek eredeti kézirata nem maradt fenn, csak egy 1780 körüli másolati példány őrizte meg az eredeti forrás tartalmát, amelyet feltehetőleg Jakosics József (1738–1804) ferences rendtartományfőnök készített. Ez a másolt szöveg a Magyar Ferences Levéltár és Könyvtár állományában található. A latin nyelvű leveleknek már 1977-ben elkészült a magyar fordítása Holovics Flórián jezsuita szerzetes munkájának eredményeképpen, amely 2014-ben került elő a szerzetes pap személyi hagyatékából. Babarczi Dóra ezt a magyar fordítást dolgozta át és látta el magyarázó jegyzetekkel a bilingvis kiadás számára. A latin szöveget a Fons 2000. évfolyamának első számában, a Fazekas István, Oborni Teréz és Soós István összeállításában megjelent alapelvekhez igazodva közli. A levelek címzettjei Franz Xaver Weigl jezsuita szerzetes, aki Quitóban dolgozott misszionáriusként, valamint Reviczky Antal szintén jezsuita nagyszombati matematikaprofesszor. A beszámolók néha napra pontos tudósításai Szluha atya működésének és bár ezek a források a rend szigorú formai és tartalmi szabályai szerint készültek, mégis sok személyes tapasztalatot, megfigyelést tartalmaznak. A szerző először a Grazból Velencén és Genován át Lisszabonba folytatott utazást írja le. Az ezt követő lisszaboni tartózkodás külön érdekessége, hogy beszámol a főváros nevezetesebb épületeiről is, amelyek néhány évvel később elpusztultak a nagy erejű földrengésben. Mindezek mellett azt is megtudhatjuk, hogy Szluha atyának széles körű nyelvtudása ellenére is gondot okozott a portugál nyelv elsajátítása: „[v]alójában nehezebb, mint kezdetben gondoltuk, noha szinte a latin, a francia, az olasz és a spanyol nyelvből áll össze, de legfőképp az utolsóból. Nincs szabatos nyelvtana, és több szava van, amelyek a föntiekkel nincsenek rokonságban. A kiejtés a franciához áll közelebb, nem a spanyolhoz; innen van, hogy mivel a portugálok gyorsan és (ahogy mondjuk) az orrukon keresztül beszélnek, hallás után lehetetlenség megtanulni.” (61). Szluha atya ugyancsak részletes beszámolót ír a másfél hónapos brazíliai hajóútról, sok érdekességet megemlítve a hajózási szokásokról, a betegségekről, a veszélyek miatt felértékelődött intenzív imaéletről, de a tengeri állatokról is. „Estefelé az a különös dolog történt, hogy három hal magára a hajóra repült fel […] A halakat alaposabban megnézve úgy találtam, hogy olyan szárnnyal vannak fölszerelve, amilyenhez hasonló a denevéreké.” (87) Ugyanígy részletesen ír már Brazíliából a bennszülöttekkel történt – csak időleges sikereket hozó – kapcsolatfelvételről, eközben az őserdei munka viszontagságai és szépségei is feltárulnak az olvasó előtt. Megemlíti, hogy a missziókat a paraguay-i redukciók mintájára szervezték meg, ahol a lelki és az anyagi javak felett is a rend MÉRLEG
