Levéltári Szemle, 65. (2015)
Levéltári Szemle, 65. (2015) 4. szám - Forrás És Érték - Zámbó István: A budapesti jogszolgáltatási szervek iratselejtezési gyakorlatának változásai
A budapesti jogszolgáltatási szervek iratselejtezési gyakorlatának változásai Bírósági és ügyészségi selejtezésekre vonatkozó központi szabályozás csak 1912-től volt érvényben, addig a selejtezési eljárást „a hivatal vehetője kezdeményezhette felsőbb vezetője útján az igazságügyminisztertől”. A kérelemnek tartalmaznia kellett a selejtezni kívánt iratok tárgyát és évkörét, amelynek az elfogadásáról a miniszter egyedi rendeletben döntött.17 Ilyen volt például a 6.973/1899.IM. rendelet, amely alapján a Budapesti Királyi ítélőtábla irattárában lévő ügyiratok selejtezését a tábla 4.021/1911. ein. szám alatt elrendelte. Az igazságügyminiszteri rendelet alapján a selejtezésből kizárták „afelek eredeti okirataijt], végrendeleteket], véghatározatok [at], stb., valamint a korábbi állapotok és szokások ismerete (jog- és müvelödéstörténelem) szempontjából, vagy történeti jelentőséggel bíró egyes családokra vonatkozó és különös érdekkel bíró” ügyiratokat. A rendeletet az ítélőtábla főigazgatója több szempontból is aggályosnak találta kivitelezhetősége szempontjából. Az adott ügyirat jog- és művelődéstörténeti jelentőségének elbírálása, valamint a selejtezés elvégzése a rendelet szerint fog és művelődéstörténettel ismerős és ennek segédtudományaiban jártas egyén által hajtassék végre, akinek a legalább némi érdekességgel, vagy értékességgel bírónak látszó ügyiratokat [...] át kellene futnia”. A főigazgató szerint a problémát az okozza, hogy a selejtezés 60—100 mázsa irat esetében rendkívül sok időbe telne és „ha volna is a kezelőtisztviselők között olyan, aki ezen munka elvégzésére magát képesnek vélné, tekintve, hogy hosszú időn évtizedes porral belepett dohos akták kö\t kellene kutatnia, bizonyára nem vállalkoznék reá”. A gyakorlati problémákon túlmenően a főigazgató kifejtette, hogy amúgy is feleslegesnek és hiábavalónak tartja az egyenkénti átnézést, mert tapasztalatai szerint nincsen különösebb értékű irat a selejtezendő iratok között csak: első-, másod- és harmadfokú ítéletmásolatok, ítéletfogalmazványok, kérvények, keresetek, felterjesztő iratok és, a per alatt szükségessé vált iratok, valamint okiratok találhatóak az ügyiratokban.18 Tehát az egységes selejtezési rendeletet megelőzően is léteztek a bíróságok által követett szabályok, amelyek jellemzően az ügyvitel és a jogbiztosítás szempontjait vették figyelembe. Ekkor a történettudomány szempontjai még kevésbé érvényesültek, annak ellenére, hogy a „történeti értékkel” rendelkező iratokat elvileg kizárták a selejtezhető iratok köréből. Ez jól kirajzolódik az említett szabályokban, miszerint csak a befejezett ügyekre vonatkozó iratokat lehetett selejtezni, azokat is csak akkor, ha „ajogerőre emelkedés után 32 év már eltelt”. Nem lehetett selejtezni az elnöki iratokat, a közjegyzői ügyiratokat, a felek eredeti okiratait, a végrendeleteket és véghatározatokat, az úrbéri- ségre és úrbéri tárgyalásokra vonatkozó iratokat, „a korábbi állapotok és szokások ismerete szempontjából vagy történelmi jelentőséggel bíró egyes családokra vonatkozó különös értékkel bíró ügyiratokat”, a kezelési könyveket és jegyzékeket, valamint a telekkönyvi ügyekben a te- lekkönywezetők által láttamozott okiratmásolatokat. A selejtezést megelőzően a hivatalos vagy a helyi lapokban hirdetményt tettek közzé, amelyben tájékoztatták az érdekelt feleket, hogy ha az iratok további megőrzését kívánják, akkor egy hónapon belül terjesszék elő kérelmüket. Az ügyiratok irattári jegyzékében került sor a selejtezés tényének a rögzítésére. Amennyiben nem vezettek irattári jegyzéket, akkor tételes jegy17 Horváth, 1999.137. is BFL VII.l.a 1911.E1.VI.4/4021. sz. 55
