Levéltári Szemle, 63. (2013)
Levéltári Szemle, 63. (2013) 3. szám - HISTORIOGRÁFIA - KATONA CSABA: Montaillou és Santena: Néhány gondolat a mikrotörténelem két klasszikusáról és (főleg) egyebekről
Katona Csaba 44 Irodalmi példa a fenti, igaz, de tán kellőképp példázza egy történet kétféle emlékezetét. 22 Hozzátenném: izgalmas történészi feladat, ha egy-egy eseményt több résztvevő is leír, és ezek a leírások fennmaradnak, összevetni az emlékezéseket. Hasonló élményeket tartogathat, ha ugyanaz a személy a friss, majd immár fakuló/változó – ergo az emlékezet által óhatatlanul is átformált – módon írja le ugyanazt az eseményt; nem is szólva az esetleges tudatos szépítések „tetten éréséről”. Egyértelműen osztom tehát azt a véleményt, hogy nem hanyagolható a hétköznapok történetének ismerete, a napi apró rezdülések lehetőség szerinti rekonstruálása, az egyének nézetének, világlátásának megismerése: számomra is a történelem e része a legérdekesebb, legvonzóbb, legelevenebb, sőt legemberibb. Nyilvánvaló, hogy – külö- nösen a napjaink információáradatát még nélkülöző – korokban az ún. nagy történeti események jóval kevésbé befolyásolták az egyes emberek életét, ha nem közvetlenül élték meg annak valamely helyi szintű lecsapódását, mint saját mikroviláguk történései. Így pl., ha valaki 1919-ben a spanyolnátha járványban elvesztette szerettei valamelyikét az ország egy olyan nyugodtabb vidékén, amit a Tanácsköztársaság, illetve annak leverése történeti/politikai eseményei kevésbé érintettek, számára ennek az évnek a meghatározó eseménye e haláleset volt, ez rögzült hosszú távon. Ez még napjainkra is igaz, a közelmúltból vett példákkal élve, úgy vélem, hogy a közeli múlt világpolitikájának kiemelkedő fontosságú momentumai – az Öböl-háború, a daytoni béke, szeptember 11. New Yorkban, Szaddám Husszein pere – jóval kevésbé maradnak meg a számos egyén emlékezetében, mint pl. 1986–1987 kemény magyarországi tele, amely megbénította a fővárost (is). Magam nem olyan régen találkoztam egy idősebb emberrel a Balaton mentén, aki 1991-ből már egyáltalán nem emlékezett a Janajev-féle, Mihail Gorbacsov SZKP-főtitkár eltávolítását célzó moszkvai puccsra: számára ez az év a nagy angolnapusztulás éve volt. Ismert történelmi példázat (avagy csupán anekdota, de: Si non e vero, e ben trovato.), hogy XVI. Lajos francia király 1789. július 16-án az alábbiakat jegyezte le: „Ma nem történt semmi.” Nem vitatható tehát az egyéni látásmódok, megélések kiemelkedő fontossága (lásd: narratíva). Ám úgy vélem, hogy ha elfogadjuk, hogy minden és mindenki szükségképpen másképp élte meg és rögzítette a múltat, aszerint, hogy számára mi volt a fontos és mi volt az, ami ennek következtében nem hullott ki emlékezete rostáján (lásd: konstruált múlt), akkor el kell ezt a tételt fogadnunk az egyes szervek (minisztériumok, megyék, járások, testületek, pártok, egyházak stb.) esetében is. Nem vethető el tehát oly mértékig az általuk keletkeztetett források mondandója: ahogy az egyéneket saját fontosnak tartott dolgaik befolyásolták a múlt utólagos rekonstruálásában, úgy e szerveknek is megvoltak a maguk – meglehet központilag irá- nyított – szempontjai. Épp ezért nem tenném mérlegre a kétféle forráscsoportot egymás ellenében: az egyéni meglátásokat, illetve a hivatalból keletkeztetett dokumentumokat, nem vizsgálnám aszerint, hogy melyik esik latba nagyobb súllyal, mert félő, hogy féloldalas mű születik: mint ahogy születtek is korábban, helytelenül, csak a hivatali iratokra vetve figyelmet. Szükségtelen azonban versenyeztetni a forrásokat, bizo- 22 Nem mulasztom el megjegyezni e ponton, hogy a Hajnal István Kör–Társadalomtörténeti Egyesület 2001. augusztus 24–25-én Gyulán megrendezett 15. konferenciáján Majtényi György Egy életrajz két emlékezete címmel tartott emlékezetes előadást. Ennek során kitért a címválasztásra is, kifejtvén, hogy többen kérdezték, mit takar ez? A válasz az volt, hogy amikor címet választott, frappánsnak találta és még volt elképzelése, mit is akar jelenteni, de ennyi idő elteltével már nincs.
