Levéltári Szemle, 63. (2013)
Levéltári Szemle, 63. (2013) 3. szám - HISTORIOGRÁFIA - KATONA CSABA: Montaillou és Santena: Néhány gondolat a mikrotörténelem két klasszikusáról és (főleg) egyebekről
Montaillou és Santena: Néhány gondolat a mikrotörténelem két klasszikusáról… 41 rántsem pozitívan viszonyult a kérdéshez. Mindehhez az is hozzájárult, hogy Chiesa meglepően óvatlanná vált, mind tudatosabb stratégiát alkalmazott tekintélye növelésé- re, kihasználva az előtte váratlanul tágra nyíló lehetőséget. Tekintettel „priuszára”, nemigen úszhatta meg következmények nélkül a katolikus egyház „hatáskörébe” tartozó tevékenységet. Ahogy Le Roy Ladurie, úgy Levi sem arra az eseménysorra fókuszált, ami a dokumentumok keletkezéséhez vezetett. A különféle források (jegyzőkönyvek, végrendeletek stb.) nyomán Santena életének mindennapjai, a helyi viszonyrendszerek, kapcsolatok, azok logikája, mozgatórugója rajzolódik ki. A helyi, esetenként a falu határain is túlmutató befolyáshoz az alapot a nemesi családok földbirtoka, a biztos ingatlan nyújtotta, de épp a tárgyalt korszakban a felemelkedés más lehetőségére kínált példát az idősebb Chiesa, Giulio Cesare pályája, aki személyiségének, képességeinek köszönhetően vált afféle letéteményesévé a helyi vezető réteg érdekérvényesítésének a mind jobban erősödő központi hatalom ellenében, illetve a helyben egymással is rivalizáló potentátok között. Sajátos kettősségben bontakozik ki a források alapján a mindinkább centrálissá váló, erősödő állam izmosodása, illetve az, ahogy a két Chiesa, előbb Giulio Cesare, majd Giovan Battista a helyét kereste a bomlófélben lévő régi rendben. Az igazi sikertörténet az apáé volt, akinek örökségével korántsem oly sikeresen, sajátos húrokat pengetve gazdálkodott fia. Levi Le Roy Ladurie-énél kevésbé terjedelmes, ám meglátásom szerint jóval szakszerűbben, összefogottabban, nagyobb szakmai tudást és kevesebb véletlenszerű- séget, „show-elemet” tartalmazó munkája nem csak az olasz microstoria, de az egyetemes társadalomtörténetnek is alapmunkája. Bár a fent írtakban – a lehetőségekhez mérten – tudatosan igyekeztem mellőzni a köteteket kézbe vevő olvasók által megismerhető konkrét dolgokat, illetve a mások által már felvetett kritikai megjegyzéseket, elkerülhetetlen egy ilyen írásban a két mű – részletek szintjén már megejtett – összehasonlítása afféle összefoglalás gyanánt (helyett?). Ennek szükségszerű vonzata bizonyos mértékű önismétlés e summázatban. Fontos hangoztatni, hogy mindkét munka bázisa egy-egy speciális viszonyok között keletkezett, ráadásul szerencsésen fennmaradt forráscsoport. (Az inkvizíció egyébiránt már azzal hasznos szolgálatot tett az utókor történészeinek, hogy Carlo Ginzburg szerencsétlen sorsú molnárát, Menocchiót vallatóra fogta; 16 de abszolút mércével mérve, be kell látni, ezért épp csak annyi „hála” illeti, mint a Vezúv láváját és hamuját Pompeji és Herculaneum „megőrzéséért”.) A keletkezés körülményeit figyelmen kívül hagyni hiba volna: minkét esetben kulcsszó az erősödő hatalom, amely nem nézi el a „renitens” magatartást, legyen szó kiskirályok irányította, eretnek hitet gyakorló falusi kö- zösség egészéről, vagy egy ördögűzésbe fogó, hívek seregét toborzó papról. Levi nem véletlenül emelte be a hatalom szót műve címébe is: a modern, erősen centralizált állam csíráit véli felfedezni a Chiesa elleni fellépésben, de hasonló volt a helyzet a Pireneusok francia–spanyol határvidékén is a 14. század hajnalán: a katharok utóvédjei végnapjaikat élték – ezek egyike volt Montaillou –, amikor a harcok után erősebbé váló állam – és egyház – keményen fellépett, hogy az eretnekségnek írmagja se maradjon. 16 GINZBURG, CARLO: A sajt és a kukacok. Egy 16. századi molnár világképe. Bp., 1991.
