Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 1. szám - HÍREK - KUNNÉ TORNÓCZKY ANDREA: Szekszárd történetével foglalkozó kutatások a levéltárban. XVI. Tolna megyei levéltári nap. 2011. november 18.

Hírek ként, azaz mezővárosként. E rang megszerzésének az volt a feltétele, hogy az illető település valamilyen központi szerepkörrel kiemelkedjék környezetéből. Abban, hogy a vármegyében Szekszárd jutott ebbe a pozícióba, nagy szerepe volt az I. Béla alapította bencés apátságnak, ugyanis az apát jelenléte uradalmi centrummá tette a települést. 1779-ben Szekszárdot megyeszékhellyé nyilvánították. A vármegyei közigazgatás áttelepülésével megnőtt a városiasodás lehetősége. A 19. század első évtizedeiben már jelentős mezővárosnak számított, a polgári átalakulás kezdetén a kisváros kategóriába esett a kb. 10 ezer lakosával. Az 1857-es népszámlálás szerint a Dunántúlon csak Nagykanizsa, Mohács, Pápa, Veszprém, Dunaföldvár és Szekszárd büszkélkedhetett ekkora lakossággal. A kivételes, kiemelt szerepkörű várost az 1871. évi, a községek rendezéséről szóló törvény alapján azonban nagyközséggé minősítették. E státuszban is történtek próbálkozások a modern idők követésére, voltak is figyelemre méltó eredmények (főgimnázium beindítása, múzeum felépítése, villamosítás, pénzintézetek megjelenése, Csörge tó megvásárlása stb.), ám a település anyagi stabilizációjára irányuló törekvések sem hozták meg a remélt előrelépést. így bátor lépés volt a várossá válás kezdeményezése 1904-ben. A városi rang visszaállításának feltétele, hogy „a lakosság többsége és az adózók felénél több kívánja az átalakulást, melyhez a szükséges anyagi és szellemi erővel is rendelkezni kell" végül teljesült, így Szekszárd 1905-ben rendezett tanácsú, várossá válhatott. A nagy ívű előadást a korabeli képeslapok és fényképek szépen illusztrálták. CseköErnő soproni (volt szekszárdi) főlevéltáros „Szekszárd házai és háztulajdonosai a 19. század közepétől az 1920-as évekig. Egy elkészítendő adattár felépítéséről, tudományos és helytörténeti hasznáról" című előadásával egy Szekszárd város topográfiáját feltáró projekt megfogalmazására vállalkozott, melynek módszertani mintáját a soproni Thirring Gusztáv által összeállított, és 1941-ben megjelent Sopron házai és háztulajdonosai című adattár adja. Az elkészítendő-közei nyolcvan évet átfogó-adattár a 19. század közepétől tartalmazná Szekszárd házainak tulajdonosait házanként, háztelkenként (utcanévvel, évszámmal). Egy ilyen munka óriási segítséget nyújtana az egyén-és családtörténeti kutatásokhoz; a társadalmi rétegződés vizsgálatához; az építéstörténeti valamint az építészet és művészettörténeti vizsgálódásokhoz. A szekszárdi vonatkozású adattár nyilván karcsúbb lenne a soproninál, ez adódik a rendelkezésre álló épületállományból, a korlátozottabb forrásadottságból (Szekszárd dualizmus korabeli városi iratanyaga szinte teljesen megsemmisült), valamint a szűkebb évkorból. Az adattár legautentikusabb forrásai a házak házszámát és tulajdonos nevét feltüntető ház-illetve házszámjegyzékek (1880, 1899/1900, 1912, 1923), a birtokív összesítések (1883, 1903. évi), telekkönyvek (1900. évi), illetve az 1850-es évek elejéről fennmaradt vallomány- és telekkönyvek lehetnek. Az adattár megvalósítása-az ödetet adó előadó szerint-egy két-háromfős team jól összehangolt munkája révén végezhető el, ám mindenképpen megéri, hiszen érdemben gazdagítaná a város helytörténeti irodalmát, elősegítve a helytörténeti jellegű kutatásokat. Végezetül R

tnpa Eva főlevéltáros „Városfejlesztési koncepciók a 20. század közepén" című előadása zárta a referátumok sorát. Bár az 1930—1940-es évek városfejlesztési és rendezési terveit szőve városatyáink olykor nagyobbat álmodtak annál, mint ami valójában megvalósulhatott, mégis sok jelentős elképzelés zárult sikerrel. Fontos előrelépés volt Szekszárd városias kialakítású területének behatárolása, valamint az ipari telep helyének, vagyis a „füstös, bűzös és robbanásveszélyes" gyártelepek elhelyezésének meghatározása. Ennek azért is volt nagy jelentősége, mert amíg a környezetet szennyező üzemek részére közművesített ipartelepet nem tudtak kijelölni, addig engedélyt sem akartak adni a letelepedésükre. A város tradíciói alapján nevezték meg azokat a gyártípusokat, melyektől a gazdasági fellendülést várták (kendergyár, szeszés konzervgyár, cukorgyár). A gazdasági fejlődést akadályozta, hogy a vasút az országos hálózat perifériáján feküdt, így a város fő exporttermékei, a bor és gabona vasúti szállítása előnytelen volt a fő útvonalaktól való nagy távolság miatt. A szállítási költségek csökkenését egyrészt a Sió hajózhatóvá tételében, másrészt egy dunai kikötő építésében látták. Sürgető feladat volt a csatornázás és az elektromos hálózat folyamatos továbbépítése is, újabb kút fúrása, valamint a pa88