Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 1. szám - HÍREK - PÁL-ANTAL SÁNDOR: Kiss András - 90 éves

H írek Levéltárosi felkészültségét, el kell ismerni, kedvező körülmények segítették. Éveken keresztül élvezhette Kelemen Lajos szakmai segítségét. Azét a Kelemen Lajosét, aki tekintélyével az erdélyi magyar társadalmi szemléletben a levéltárosságot rendkívül magas rangra elemelte. Bandi bácsi mesélte, hogy amikor az '50-es években járta a falvakat levéltármentés ügyben, nem egy magyar parókián kérdezték tőle, hogy Kelemen Lajos küldte-e? Kelemen Lajost rendkívül nagy szakértelme mellett erkölcsi nagyságáért is tisztelték. O volt Erdélyben a levéltáros. Az ő tanítványa lett, és tevékenysége során „utódja" Kiss András. De ott volt neves középkorászunk, Jakó Zsigmond, mint szakmai támasz, akivel életre szóló barátságot kötött. Többször említette, hogy sokat köszönhet Jakó professzornak, aki maga is levéltárosként kezdte tevékenységét. De önzetlen segítséget kapott mindig, amikor nyelvi szóértelmezési kérdései voltak, Szabó T. Attilától. (Mindezért irigylem is őt, mert én e téren nehezebb helyzetben voltam, ami miatt ismereteim foghíjasságát elég lassan tudtam eltüntetni.) Az '50-es éveket levéltármentési szempontból „hőskorszaknak" is nevezhetnénk. Ez az időszak az, amikor a rendszerváltás nyomán a levéltárak rendkívül veszélyeztetett helyzetbe kerültek. Az 1952-ben bevezetett új országos Állami Levéltári hálózat azonban lehetővé tette a pusztulás veszélyének kitett levéltárak megmentését. Kiss András ebből alaposan kivette részét. Járta a vidéket és gyűjtött, majd a kollégákkal rendezett és cédulázott, segédleteket készített. Ez által megismerte a levéltár anyagát. És ez tette őt igazán levéltárossá. Azt vallja ma is, hogy a levéltárosnak jól kell ismernie a gondjaira bízott anyagot, annak át kell mennie a kezén, mert csak így ismerheti meg áttekinthetően a rábízott értékeket. Amikor 1960-ban megismertem, már a Kolozsvári Állami Levéltár mindentudónak tekintett szakembere volt. Tény, hogy a levéltárosok tőle tanultak szakmát. Kolozsvári kollégáim, amikor nyugdíjazták, kétségbe esve kérdezték, hogy és mint lesz tovább, hiszen a több ezer folyómétert kitevő közép- és újkori anyagban csak ő tudott jól eligazodni. O volt az, akinek az elgondolása alapján készültek a kolozsvári levéltár-rendezési tervek, és útmutatásai alapján folyt az iratok rendezése. Mindehhez alapos elméleti levéltári felkészültség és intézménytörténet ismeret kellett. O mindezt birtokolta, és az évek során a gyakorlati munka révén tovább bővítette azokat. Nem hiába írta róla Jakó Zsigmond a 70 éves levéltárost köszöntő cikkében, hogy a bel- és külföldi szakkörökben, magyar, román, szász kutatók egyaránt régóta tudják, hogy az erdélyi levéltári forrásanyag felől is Andrástól nyerhetik a legértékesebb, legpontosabb felvilágosításokat. Kiss András hivatásának a levéltárosi munkát tekintette mindig, és tekinti ma is. Mára már lemondott a különböző tisztségekről és elfoglaltságokról, csak a levéltárral való kapcsolatot tartja még, de azt is egyre nehezebben. Egyik beszélgetésünk során, Kolozsváron, amikor terveiről kérdeztem, külön megköszönte az Emlékkönyvvé 1 kapcsolatos közreműködésemet, és nyomatékosította, hogy az Emlékkönyves megemlékezés pillanata jelentette számára az aktív közszereplés befejezését. Azután már csak a levéltárba fog járni, amennyire az egészsége engedi, az elkezdett és be nem fejezett témáihoz szükséges anyaggyűjtés végett. Sajnos, az utóbbi időben, látásának rohamos gyengülése miatt, terveit már nem tudja az elgondoltak szerint véglegesíteni. Azt vallja, hogy élete a levéltárban telt el, ottani munkássága célja pedig az volt, hogy erejéhez és tehetségéhez mérten hozzájáruljon a múltbeli tevékenységek, törekvések, sáfárkodások, ügyek-bajok írásban rögzített emlékeinek, üzeneteinek, a levéltári anyag tömkelegébe zárt történeti forrásoknak az összegyűjtéséhez, ezeknek és az elődök által összehordottak rendszerezéséhez és nyilvántartásba vételéhez. Egy másik elve, amit nem magáénak, hanem Kelemen Lajostól tanultnak tart, az a szolgálattal kapcsolatos. Szerinte a levéltári munkában a legfontosabb, „hogy a levéltárosnak elsősorban nem magára, hanem a kutatóra kell gondolnia. Az a feladata, hogy a levéltári forrásokat rendszerezze, és a kutató asztalára juttassa. Munkájának eredménye a kutató hivatott tájékozta67