Levéltári Szemle, 62. (2012)
Levéltári Szemle, 62. (2012) 3. szám - MÉRLEG - Requiescat In Pace. Levéltáros Nekrológok 1923-2011 (Ujváry Gábor)
Mérleg Csaba lektori segítségével. A 20. század magyar levéltárosainak - és a hozzájuk kötődő néhány külföldinek - a nekrológjai ugyanis meggyőzően bizonyítják, hogy mennyi egyéni és csapatmunkával elért eredményt, napjainkban is alapműként használt könyvet és forráskiadványt köszönhetünk elődeinknek. Ahogy azt is, hogy módszereiken finomíthatunk ugyan, de rajtuk túllépni nehezen tudunk. Feiszt György tömör, mégis igen informatív, szakszerű és alapos bevezetője egy Her%oj> JóZsef gondolatait felelevenítő Sinkovics István idézettel kezdődik: „a levéltár nem pályát tévesztett, félbe maradt emberek végső menedékhelye, hanem — akármennyire időszerűtlen is a mai élet vad hajszájában - hivatás." (9. o.) E hivatás 235 képviselőjéről — ábécé-rendbe sorolva őket — 291 írás emlékezik, 165 szerző tollából (többekről nem egy, hanem két nekrológ is született), több mint 400 oldalon, s a tájékozódást személynévmutató könnyíti. A nekrológok a Levéltári Közleményekben (1923-), a levéltári Híradóban (1951-1960), majd jogutódjában, a Levéltári Szemlében (1960-) jelentek meg. Olyan fórumokon, amelyek már az interneten is elérhetőek; mégis egészen más könyv alakban kézbe venni és olvasni jeles elődeinkről. Arról nem is beszélve, hogy az interneten található dokumentumokba bizony sok hiba csúszott — nyilván az olvasóprogram tökéledenségei miatt —, amelyek többségét a kötetben kijavították. Egyetlen kritikai észrevételem erre vonatkozik: még így is sok elütés és pontadan évszám maradt a szövegben. Az összes búcsúztató egyharmadát üzenhárman jegyezték: közülük Be'lay Vilmos tizenkettőt, Vörös Károly tizenegyet, Borsa Iván, Komjáthy Miklós és Sinkovics István ötöt-ötöt írt. Többnyire éppen az ő búcsúztatóik az legelmélyültebbek. Nyilván nem véledenül, hiszen a szakma legnagyobbjaiként emlékeztek kor- és kartársaikra. Egy-egy személlyel kapcsolatban ők és a többi szerző is rengeteg olyan történetet, adatot közöl, amelyek a lexikonokban és a kézikönyvekben nem szerepelnek. így gyakran értesülünk arról, milyen kedvenc foglalatosságai, munkahelyi szokásai, baráti köre volt az elhunyt kollégának. Emellett számos új adalékkal is megismerkedünk, amelyek a magyar levéltárügy és történettudomány 1870-es évektől kezdődő fejlődésére, illetve a hazai levéltárosképzés múltjára vonatkoznak, mint Kumorovitz Lajos Bernát, Sinkovics István, Kállay István és Cerics József oktatással összekapcsolódó életpályája esetében. Emellett a kiadvány sok olyan történészre emlékezik, aki nem vagy csak néhány esztendőn át dolgozott levéltárosként, mégis szoros kapcsolatban állt az archívumokkal. {Benczédi László, Benda Kálmán, Elekes Lajos, Engel Pál, Fraknói Vilmos, Fügedi Erik, Gerics József, Hajdú Lajos, Hajnal István, Kenéz Győző, Kristó Gyula, Kubinyi András, Mályusz Elemér, Pecz Samu — az egyetlen, aki igazán kilóg a kötetből, hiszen a Magyar Országos Levéltár 1922-ben elhunyt építészeként került ide -, SahinTóth Péter, Szakály Ferenc, Szűcs Jenő, Tóth István György.) Mindennek révén egy olyan historiográfiai és levéltártörténeti kiadványt forgathatunk, amely a két éve — hazánkban az első és ez idáig egyetlen egyetemi levéltárszak megindulásának 60. évfordulójára — megjelent összeállítással („ Vedd ezeket az iratokat... "Jubileumi kötet az ELTE levéltár szak alapításának hatvanadik éifordulójára /Budapest, 2010./) együtt akár kézikönyvként is megállja a helyét. Míg a recenzált kötet az elhunytak személyiségét és hatását idézi föl, addig a jubileumi kötet a „nagy idők" hála Istennek közöttünk élő tanúinak - például R. Várkonyi Ágnesnek, Kecskeméti Károlynak, Bertényi Ivánnak, Gecsényi I.Mjosnak, Érszegi Gézának, Solymosi Lászlónak, Bak Borbálának — az emlékezéseit is tartalmazza. Az utóbbi időkből még e két kötet mellé sorolnám Lakos János jeles munkáját, A Magyar Országos Levéltár (Bp., 1996.) című igényes öszszefoglalót, amely a további intézménytörténeti kutatások alapjául szolgálhat. A Rfquiescat inpace további előnye, hogy valamennyi, egykor a levéltári szaklapokban megjelent nekrológot közöl. Nem csak a tudós levéltárosokét, hanem azokét is, akik az aprólékos munkát segédlevéltárosokként vagy más beosztásban végezték, így segítve az archívumok tevékenységét. Nélkülük ugyanis nem működhetett volna, és ma sem működhetne egyeden intézmény sem. Szinte valamennyi búcsúsztatóra érvényes, hogy küzdelmes sorsokról, kényszerű kitérőkkel megnehezített életutakról, és sokszor kerékbe tört pályákról szól. Ennek magyarázata a rendszerváltások sorát felvonultató 20 századi történelmünkben keresendő: Trianon, az őszirózsás 78