Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 3. szám - MÉRLEG - Requiescat In Pace. Levéltáros Nekrológok 1923-2011 (Ujváry Gábor)

Mérleg forradalom, a Tanácsköztársaság, 1944-1945, 1947-1948, 1953, 1956, 1963, 1989-1990 embert próbák) változásai mind-mind fordulópontot jelentettek, nem csak az ország, de a levéltárosok életében is. S vannak, akik mindezt végigküzdötték és szenvedték, mint például KumorovitR Lajos Bernát vagy Kosáry Domokos. Közös sajátosság még, hogy a kötet szereplőinek - számításaim szerint - mintegy harmada a mai határainkon túli egykori magyar területeken született, ám — a nevesebbek közül Kelemen Lajos és Jakó Zsigmond kivételével - valamennyien a jelenlegi államkeretek közötti Magyarországon dolgoztak. Különös az is, hogy sok rendkívüli tudással rendelkező levéltáros magában tartotta átfogó ismereteit, mivel nyomasztotta az általa kutatott adatok részbeni ellenőrizedensége és a még feltáratlanok hiánya. Úgy látszik, ez a levéltáros betegség mit sem változott az utóbbi évtizedekben. Végigböngészve az összeállítást, ráeszmélünk: mi mindent is alkottak a benne szereplő elődök, mily sok részlete ismeretlen munkásságuknak, még a szakemberek előtt is. Jómagam régóta foglalkozom a 20. századi magyar historiográfiával, de számos dologra e kötetet olvasva döbbentem rá. Még a két világháború közötti külföldi intézetek vonatkozásában is — pedig e témát igazán régóta kutatom — sok új adalékot nyújtott a kötet. Mindennek kapcsán pedig elgondolkozhatunk, hogy akkor, amikor gyakran nagynevű elődeink munkásságáról is hajlamosak vagyunk elfeledkezni, mihez kezdjünk magunkkal? Hogyan fog az ismeretlen jövő minket értékelni? Van-e egyáltalán értelme bármi újat alkotni? Alapvetően pozitív gondolkodású lévén, persze azt válaszolom, hogy igenis van. Ugyanakkor a kellő alázatot és tiszteletet is el kell sajátítanunk, s ebben nagy segítségünkre lehet a kiadvány. Mindez azért is késztet töprengésre, mivel a nekrológok mögött sok olyan személyiség rejtőzik, aki egykor engem is tanított (Benc^édi László, Benda Kálmán, Elekes Lajos, Gerics József, Kállay István), jó ismerősöm (Borsa Iván, Engel Pál, Fü^es Miklós, Kene\ Győ%5, Kosáry Domokos, Kubinyi András, Kulifay András, Pásztor L^ijos, Sáry István, Ssjnai Miklós, G. Vass István) vagy egyenesen barátom (Sahin-Tóth Péter, S\akály Ferenc, Tóth István György) volt. Amiben hiányérzetem van, az nem a kötetet sajtó alá rendező Feiszt György hibája, hanem politikai (pl. Hóman Bálint) vagy más, nehezen értelmezhető (pl. Lederer Emma, Mollay Károly) okokkal magyarázható: a jelzett szakfolyóiratok egyszerűen nem közöltek róluk emlékezést. (Persze Hóman Bálint esetében ez bajos is lett volna, hiszen hosszú ideig még elhunytának a dátumát sem tudtuk helyesen...) Néhány meghatározó egyéniség így kimaradt az áttekintésből, ám ez mit sem változtat azon, hogy a kötet nagy részét ajánlott olvasmányként fogom kínálni diákjaimnak és a fiatal levéltárosoknak. A bevezetőben Feiszt ügyesen válogat, és a legfontosabb idézeteket emeli ki, néhányat azonban én is közlök e recenzióban. Komjáthy Miklós sorai azért figyelemre méltóak, mert jelzik, hogy közöttük olvasva miként is lehetett az uralkodó világnézetet finoman kritizálni. (Erre nekünk még különös érzékünk volt, a mai fiatalok viszont szerencsére nem is értik már.) Bognár Ivánról — akit meggyőződéses marxistának nevez — írta 1981-ben: „Panaszra nyílt nemegyszer a^ ö s%ája is, de élete, a maga egészében, minden szenvedésével, megpróbáltatásával, gyarlóságával, nyomortiságával messze világító példa volt arra, hogy miként les^ úrrá a szellem anyagon, a ragyogó intellektus a roncsolt testen. " (60. o.) Csánki Dezsőről 1933-ban emlékezett Dőry Ferenc. Ez a leghosszabb írás a kötetben. Nem csak mintaszerű életrajz, de rengeteg intézménytörténeti adalékkal is szolgál, egyben arról tanúskodik, hogy nem sokat változott a világ: a szakma és a politika kapcsolata az elmúlt száz esztendőben. Csánki meghívást kapott abba a bizottságba, amely gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök és belügyminiszter vezetésével az Árpád vezér állítólagos sírja fölé emelendő emlékmű helyét volt hivatva kijelölni. „A helyszínen megtartott szemle után — írja Dőry — a szabadban, egy patak hídjánál pihenőt tartva, gróf Khuen-Héderváry kedélyesen beszélgetett a bizottság tagjaival. Ezt az alkalmat ragadta meg Csánki, hogy felhívja a figyelmét az Országos Levéltár tarthatatlan állapotára. »Majd kipanamázzuk«, hangzott a miniszterelnök tréfás válasza; magában azonban komolyan foglalkozott a gondolattal, s ennek volt az eredménye, hogy a röviddel azután összeült tárcaközi bizottság az állami beruházások során emelendő épületek közé