Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 1. szám - DISPUTA - SIMON ISTVÁN: Gondolatok egy konferencia kapcsán

Disputa demokratikus összefogásnak, egy másik antidemokratikus ideológiával szemben.) Elérkeztünk a hiteles demokrácia építés olyan mozzanatához, amely a felnövő nemzedékek miatt megkerülheteden. Milyen történelmi és magatartásbeli mintákat kínálnak, kiket tekintenek hitelesnek morális szempontból is a mai bal- és jobboldali véleményformálók? Ha szigorú mércét alkalmazunk, akkor itt is súlyos mulasztásokat, hibákat követett el a „bal-" és a "jobboldali" elitünk az elmúlt bő két évtizedben. Az előzőekben felsorolt személyek és a nem említettek (kisgazda, polgári demokrata, szociáldemokrata politikus) vagyis a Horthykorszak demokratikus ellenzéke képviselőinek tevékenysége, demokratikus elkötelezettsége hiteles bázisát jelenthették volna demokrácia-kísérletünknek. Példázatuk, emlékük a kizárólagosság logikájának áldozata lett. Az antifasiszta hevületet megőrző, tovább vivő bal-liberális megnyilvánulások, és a vele szemben álló jobbközép konzervatív-keresztény „közbeszéd" a Ságvári—Károlyi, illetve a Tisza-Horthy példázatok törésvonalát kínálták fel történelmi mintaként. A jobboldal és a baloldal szimbolika-rendszerébe a sarkosan elhelyezhető, leegyszerűsített válaszokat kívánó és felkínáló helyzetek, alakok férnek el. Az állandó készenléti helyzet hisztérikus újjáélesztése feltétele volt a választók mozgósításának, mozgósíthatóságának. A rendszerváltozás lezáratlanságának, befejezetlenségének hangoztatása, szemben a fasiszta, náci veszélyre épülő baloldali küldetéstudattal, a „szellemi weimarizálódás" kiváló terepe az utóbbi két évtizedben. Történész-levéltárosként (a hiteles szakmai vita, párbeszéd sorsáért is aggódva) csak remélni szeretném, hogy a Magyar Országos Levéltárban megrendezett konferencia sem tartalmában, sem szellemiségében nem illeszthető az előzőekben érzékeltetett folyamatba. Nem a szakmai felvetéssel van önmagában probléma, hanem az üzenettel, a mentalitással, ami az előadások során is nyilvánvalóvá vált. Az általánosan, szélesen megfogalmazott cím ellenére egy jól körülhatárolható probléma került terítékre. A korrektnek szánt - és talán más politika-lélektani környezetben önállóan megálló levéltárosi/levéltári szempontokat, érveket tartalmazó - előadások is azt a fő vonalat, szándékot erősítették, amely a felvezető referátumokban elhangzott. Egy újabb törvényi módosítás részeként befejezni, korrigálni a jó-rossz kompromisszumok által létrehozott korábbi jogszabályokon nyugvó megállapodásokat, amelyek a „pártállami iratok" sorsát szabályozták 1991-1992-ben. Teljesen egyetértve azzal az óhajjal, hogy a jövő generáció „tisztánlátását" kell biztosítani, ezért a köziratoknak a közösség (társadalom) számára elérhető levéltárakba kell kerülniük (ez az elfogulatlan kutatás feltétele is egyúttal), éppen a történeti tisztánlátás miatt néhány észrevételt szeretnék tenni az elhangzottakhoz. Mivel eddigi publikációimban a morális szempontú megközelítés fontosságára helyeztem a hangsúlyt, csak üdvözölni lehetne például Horváth Attila bevezető gondolatát az erkölcsi megközelítés szükségességéről. Véleménye szerint a történelem-oktatásban tapasztalt - az előző 50 év eseményeit érintő - tájékozadanság oka az információ birtoklásának monopóliuma. A korszakkal - mint az MSZMP KB iratainak referense és a korszak kutatója - két dologgal, mozzanattal összefüggésben szeretném árnyalni az elhangzottakat. Az állampárt időszakában keletkezett iratok korszakhatárainak megállapítása is — 1948 — már problematikus pont az előadó szerint. Azzal az indoklással, hog}' az egyébként formailag a demokratikus koalíció részeként tevékenykedő Magyar Kommunista Párt egy antidemokratikus eszme (bolsevizmus) küldetésének részeként tevékenykedett, más jogi megítélés alá esik, mint a többi párt. Ezért mindenképpen közirat és nem magánirat kategória alá tartoznak a kommunista mozgalom vagy párt dokumentumai. Az előadó ezzel tulajdonképpen tágította legalább három évvel (1945) az állampárti kategória időhatárát. Hangsúlyozom, hogy történészként veszélyesnek tartom az egyes korszakok ilyen szempontú újragondolását. Az előzőekben említett koalíciós időszak egy nagyon sajátos — társadalom-lélektani, morális, politikai — tartalmú, drámaian izgalmas korszaka hazánk 20. századi történetének. Az MKP ennek a korszaknak volt az egyik alakítója, főszereplője — mint már utaltam rá — erős „politikai hátszéllel" és választási eredményeihez képest aránytalan döntéshozói súllyal. Az MKP ettől függedenül 23