Levéltári Szemle, 61. (2011)

Levéltári Szemle, 61 (2011) 4. szám - TUDOMÁNY ÉS KÖZMŰVELŐDÉS - FÜLÖP TAMÁS: „TANTAE MOLIS ERAT...” Rövid helyzetjelentés a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár uniós pályázatáról

stílszerű: mintegy népmesei fordulattal — 2011. januárjában értesítést kaptunk az alapkezelőtől — amely időközben a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium irányításával Wekerle Sándor Alapkezelő néven átalakult —, hogy új források bevonása révén pályázatunk mégiscsak támogatást nyert. Ma már nehéz felidézni, hogy az öröm, vagy a kétségbeesés lett előbb úrrá rajtunk; hiszen nem várt módon egy olyan dolog hullott elénk, amit egyszer már elveszettnek hittünk. Rövid válságtanácskozást követően nem volt mit tennünk, elővettük a szakmai programot, megkezdtük a határidők újratervezését, az iskolákkal - amelyek között fenntartóváltás is történt időközben - ismét felvettük a kapcsolatot, pontosítottuk az adatokat, a projektmenedzsment újfent felvette az események fonalát. Nem is tehettünk mást, hiszen ilyen összegű, az intézmény éves költségvetésének majd ötödét kitevő pályázati forráshoz levéltárunk más módon nemigen juthatott volna. Megkezdtük az eszközök, segédanyagok beszerzésének előkészítését, az iskolai csoportok utaztatásának szervezését, az árajánlatok beszerzését, a beszerzések engedélyeztetését. Miden alkalommal rá kell döbbennünk, egy ilyen pályázat hihetedenül komoly adminisztrációs kötelezettségekkel jár: a résztvevő diákok aláírásainak összegyűjtésétől kezdve a kísérő pedagógusok szerződésének összeállításán, majd a legapróbb anyagbeszerzések árajánlatainak begyűjtésén keresztül a teljesítményigazolásokon át kifogyhatadan változatossággal jelentkeznek a feladatok. Mindezt csak egymás munkáját segítve, támogatva lehet az elvárásoknak megfelelően kivitelezni. Ha igaznak véljük azt a szállóigét, hogy az a kihívás, amely nem győz le bennünket, erősebbé tesz minket, akkor különösképp igaz ez erre a pályázatra. Ezért is érezzük úgy, hogy nem pusztán pályázatírói és kivitelezési tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak a projekt megvalósítása során, hanem csapatépítési tréning élményével is. Intézményünkben ez év őszén rég nem látott fejlesztések indulhattak el: kiállítások céljára alkalmas vitrines szekrények, számítógép, projektor, vetítővászon, digitális kamera beszerzésére nyílt módunk. De talán mindezeknél is többet jelent, hogy három héttel a foglalkozások megkezdése után már mi magunk is látjuk munkánk eredményeit. Látjuk annak a közel száz, a program révén intézményünkbe ellátogató gyermeknek a szemében az érdeklődést, arcukon az örömöt, amelyet a foglalkozások jelentenek számukra. És mikor a felső tagozatos gyermekek egymással versengenek iskolájukban azért, hogy a következő alkalommal ők is a kiválasztott húszfős csapatban lehessenek, akik péntek délután (!) a levéltárba jöhetnek, és amikor a világ dolgai felé általában spleennel forduló kamaszok azt mondják a foglalkozás végén, hogy „ez tök jó volt", akkor minden befektetett energia értelmet nyer. És a gyermekarcok mögött — bátran merem állítani, hiszen levéltárunk honlapján külön linkről minden foglalkozás képei elérhetők — nem pusztán a kíváncsiság, hanem olykor a nehéz sors, a társadalmi hátrányok rávetülő árnya mellett annak élménye is ott tükröződik: kicsit jobban megértettem azt, hogy hol élek, milyen múlt köt ehhez a helyhez, s hogy mindig is kölcsönösen felelősek voltunk és vagyunk egymás boldogulásáért. Nem a kincstári optimizmus és a hivatalos ideológia mondatja velem, de a közgyűjteményünkben őrzött kulturális örökség és felhalmozott szaktudás talán így „hasznosul" a leginkább kézzelfogható formában. Természetesen kollégáimnak nem könnyű a foglalkozásokat hétről hétre megtervezni, a feladatokat kidolgozni, a kutatótermet, a tanácstermet - hiszen a levéltár építésénél ilyen típusú közösségi tereket még nem terveztek — átrendezni, a váratlan helyzeteket kezelni. Nem könnyű 20—25 diák figyelmét majd három órán át egy fárasztó hét végén felkelteni és fenntartani. De mindeközben mi magunk is tanulunk, alakulunk, változunk: az új dolgokra nyitottabban, a váradan változásokra felkészültebben, a problémákat rugalmasabban orvosolva, a kihívásokat kreatívabb módon megválaszolni tudva „csapatabb" csapatként funkcionálunk. Őrzünk és átadunk valamit, megosztjuk másokkal, s ez által mi magunk és talán a szakma egésze is több lehet, erre pedig, ez a pályázat kínált módot. 74