Levéltári Szemle, 59. (2009)

Levéltári Szemle, 59. (2009) 4. szám - MŰHELYMUNKÁK - BELOVÁRI ANITA: A „műkedvelő" a két világháború közötti Somogy megyében

Be lovári Anita megválasztásuk, alkalmasságuk meghatározó lehet. Éppen ezért meglepő — mint írja —, „hogy akik a népművelés a népiskolák s egyéb a nép kulturáját érintő iskolán kivüli népoktatást stb. intézik, nem gondoltak még arra, hogy a falusi — illetve vidéki — műkedvelő színielőadások helyes irányú vezetése, irányitása dolgában tegyenek valamit. Én igen üdvösnek, célravezetőnek tartanám, ha a falu szellemi vezetői a tanitók — esedeg más erre vállalkozó és megfelelő egyének — részére a kormány színművészeti tanfolyamokat (kiemelés: K. Pap) rendezne."

3

2 Az eszmefuttatás több kérdésre is kitér. Először is úgy látja, hogy a színrevitelben perdöntő a jó vezető személye, hiszen az amatőr társulatoknál épp a laikus összetételből adódóan nem feltédenül a művészi színvonal határozza meg a szereplő- és darabválasztás körülményeit. Optimális esetben a társulatvezető posztjára valóban választani kellene az arra legmegfelelőbb személyt. A cikk azonban árulkodó, hiszen rámutat: a feladat voltaképpen a tanítókra (esetleg más meg nem nevezhető, tehát csupán feltételesen jelenlévő egzisztenciára) hárul, azaz a kiválasztódás lehetősége távolról sem realitás. Valóban, a beszámolók tanúsága szerint a betanítás, rendezés felelősségét elsősorban a tanítók, némely esetekben — különösen zenés darabok előadásakor — a kántorok vették a nyakukba. így még a vidéki népművelés egyéb ágazataihoz képest is beszűkültebbek voltak a személyi lehetőségek. Hiszen amíg egy előadássorozatba, tanfolyamba — különösen ha képzettségükbe vágott — bekapcsolódhattak a helyi értelmiség más szegmenseinek képviselői — orvosok, jegyzők, papok, agrárszakemberek stb. —, addig ez a feladat nyilván a hozzáértés hiánya miatt is, szinte mindig a tanítókra, mint utolsó szóba jöhető „szellemi vezetőkre" hárult, akik itt is, mint a népművelés által feléjük megfogalmazott egyéb elvárások kapcsán is, joggal nevezhetők a „nemzet napszámosainak." Ugyanakkor egy tanítótól sem lehetett számon kérni, ha az előadóművészetekben nem mozgott magától értetődő természetességgel. E megközelítésben persze értelmezhető a szakirányú tanfolyamokra irányuló javaslat, de abban a társadalmigazdasági-politikai környezetben, ahol a hivatásos népművelő-képzés régóta megfogalmazott és jóval szélesebb köröket érintő, az abban résztvevő tam'tók nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülését célzó igénye is csak elméleti síkon megfogalmazott remény maradt;

3

3 ott a színművészeti tanfolyamok csupán a délibábos felvetések szintjén mozoghattak. Ha kezdetleges szinten meg is valósultak, az is csak a — szintén nem túl gyakran megrendezett és nem is széles körök által elérhető — népművelési előadói tanfolyamok néhány órás, marginális jelentőségű előadásainak keretein belül vált lehetségessé.

3

4 A műkedvelő mozgalom finanszírozása épp olyan megoldatlan volt, mint a népművelő tevékenységé általában. Az 1922. évi 132.243. számú VKM rendelet, amely az Iskolánkivüli Népművelési Bizottságok szervezése tárgyában rendelkezett — és mint ilyen megvetette a Horthy-korszak felnőttképzésének alapjait — csak nagyon általános értelemben érintette az anyagi háttér kérdését. A szövegezésben visszaköszönnek a századelő éveinek népművelésről szóló vitái, amelyek azt boncolgatták, hogy a feladat — így az anyagi teher — az államé vagy inkább a társadalomé. A kormányzat akkoriban a társadalomra hárította a mozgalom lendületben tartását, bár a háború után az ellenőrzés és szabályozás jogát magához rendelte. A rendelet második pontjában ez olvasható: a „...Bizottság feladata, hogy a társadalom 3

2 Uo. 3

3 III. ETK, 193-245. 3

4 Egy 1930. évi tanfolyam vázlatos leírásából értesülünk, hog}- az 50 órás tanfolyamból, csupán két órát szántak az alábbi témára: „Kedélyápolás módja és eszközei az iskolánkívüli népművelésben (Ének, zene, tánc, népdal, kirándulás, műkedvelői előadások)." Azaz még csak nem is tekintették a műkedvelőt direkt nevelésre alkalmas módszernek. BOCSÁNCZY, 1930. 4. 60