Levéltári Szemle, 59. (2009)
Levéltári Szemle, 59. (2009) 1. szám - VITA - KATONA CSABA: Szeriális történetírói kánon és levéltári tapasztalat
Sz eriá lis történetírói kánon és levéltári tapasztalat levéltárában nagy selejtezés folyt, amelynek során a 17—18. századi bűnperek valamint a Bach-korszak népösszeírásai is áldozatul estek a túlbuzgó levéltárnokoknak. 1 2 De, ha lehet, mégse jussunk el odáig, hogy eleve értéktelenebbnek tekintünk egy forrást, ha levéltárban őrzik, csak azért, mert erre az őrzési helyre került. Gyáni Gábor írásában azt is felveti, hogy az új történetírói irányzatok más elvárással közelítenek a levéltári adatszolgáltatáshoz, mint a „politikai és diplomáciai eseményeket a múlt valóságának elsőrendű (kizárólagos) emlékezetre méltó »tényeiként« a középpontba helyező »államtörténetírás«. (6.). Erre a Szerző a szeriáüs történetírást 1 3 hozza fel példának, amely „kutatási érdeklődésének kiszolgálására alkalmas olyan »új« archívumot vizionál, amely a tartalom, nem pedig az eredet szerint rakja rendbe az iratállományt". (6.). 1 4 Ez az a pont, amikor az elvi ellentmondások rovására hirtelen megnő a gyakorlatiak súlya. Maradjunk azonban még az előzőeknél. Kezdjük ott — elöljáróban —, hogy semmi akadálya annak, amint fentebb már érintettem, hogy „a történész lerázza magáról az archívum öröklött rendjét". (7.). Ám tisztelettel: nem úgy, hogy a levéltári rendet a levéltárosok átalakítják „a történész" szája íze szerint, hanem úgy, hogy a történész szabadon kutathat — igaz, ez néha kínosan sok munkával jár, ld. fentebb Kaposi Zoltán észrevételét. Per tangentem: ki lenne „a történész" — vagy ha úgy tetszik: A TÖRTENESZ, ha már nem a(z elvont) gondolkodással nyilván hadilábon álló pozitivisták által rajongott tények, hanem az értelmezések nemesebb szintjén mozgunk? A Szerző azonban ennél is többet vár: „Úgy kellene tehát átalakítani a levéltári iratok tárolási, nyilvántartási, és kiszolgáltatási rendjét, hogy megfeleljen az immár a szeriáüs történelem által támasztott elvárásoknak; ami egyértelmű szakítás a levéltár által fenntartott kronológiai illúzióval is." (7.). Csakugyan páratlan (és parttalan) szabadság bontakozhatna ki, ha valóban képesek lennénk leszámolni e rögzült illúzióval, mert ez a hozzáállás egészen ötletes konstrukciók táptalaja lehetne! így pl. ha elverném azon adatok figyelembevételét, hogy Kossuth Lajos mikor halt meg Torinóban, illetve mikor temették el Budapesten, akkor kronológia híján akár azt is állíthatnám (konstruálhatnám), hogy Kossuthot élve temették el, ami által a „kronológiai 1 2 DÓKA-MÜLLER-RÉH OSZKÓ, 2000. 170. Egy történeti korszak politikai alapú iratpusztításaira: FÖGLEIN, 1955. 1 3 „A szeriális történelem inkább arra kérdez rá, hogy mi az elgondolható, s milyen feltételek mellett beszélhetünk megértésről, míg a pozitivista történetírás meg volt győződve a múlt valóságáról, arról, hogy mindez hozzáférhető, s ennek újraélését helyezte maga elé célként." SZEKERES, 1999. 4. A szeriális történetírásra nézve: CHAUNU, 2007. 1 4 Vö. még: Roger Chartier gondolatait: „— Ли bord de la falaise (Ahol a part szakad) című kötetének alcíme így hangzik: L'histoire entre certitudes et inquiétude (A történetírás bizonyosságok és aggodalom között). Hogyan magyarázná az első főnév többes és a második egyes számát? Mit akar ez a megfogalmazás közvetíteni a kultúrtörténet, illetve bővebben, a történetírás feladatait illetően? — »Bizonyosságok«: talán túl általános fogalom. Különféle bizonyosságok léteznek, egyesek módszertaniak (ha a kvantitatív és szeriális módszert alkalmazzuk, tudományosabb történetíráshoz jutunk, mintha nem alkalmaznánk), mások episztemológiaiak (a történelem igaz tudást közvetít). Más bizonyosságok intézményekhez kötöttek. Például a történetírói iskolák stabilitásának, egységességének, identitásának ténye. Létezik tehát egy olyan bizonyossághalmaz, mely a harmincas és nyolcvanas évek közötti történelem nagy öröksége. Beszélhetünk továbbá egymásnak ellentmondó bizonyosságokról, mert a módszertani és intézményi paradigmák többféle, a múltra vonatkozó igazság kimondásában magukat a többieknél feljogosultabbaknak érző hagyományra osztották a történetírást. Ezek a bizonyosságok szétforgácsolódtak, hiszen, bár az episztemológiaik megmaradtak, egyre nehezebb volt egységükben elgondolni őket, a módszertani bizonyosságok pedig különböző kutatási gyakorlatokra cserélődtek és az ./4««<j/iw-hagyományában a kvantitatív és szeriális paradigma nem oldotta meg a problémákat, hanem lehatárolt egy többfajta kutatási gyakorlatra lehetőséget adó álláspontot." Kultúrtörténet és historiográfiai hagyományok. KESZEG, 2006. 14. 33
