Levéltári Szemle, 59. (2009)

Levéltári Szemle, 59. (2009) 3. szám - MÉRLEG - A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1919—1926) Szerk. és a bev. tanulmányt írta: RESS IMRE. (Ism.: SOMOGYI ÉVA)

Mérleg rögzített, amelyek csak évtizedekkel később nyertek polgárjogot a levéltári iratok jogutódlásának kérdéseivel foglalkozó ENSZ- és UNESCO-ajánlásokban. Azt gondolom, a Ress által jelzett sikertörténetnek van fontos történeti háttere. 1877ben merült fel először, hogy a bécsi levéltár „magyar osztályán" magyar levéltárost alkalmazzanak. Tisza Kálmán miniszterelnök történészek ilyen irányú kívánságára hivatkozott, meg arra, hogy a bécsi levéltárat közös költségvetésből tartják fenn, méltányos tehát, hogy tisztviselői között magyarok is legyenek. A közös külügyminiszter és annak osztályfőnöke visszautasította a magyar igényeke. (A külügyminisztert Andrássy Gyulának, az ügyben eljáró osztályfőnökét pedig Orczy Bélának hívták.): „Nem áll az, hogy a levéltárnak lenne egy külön magyar osztálya, amelynek élén éppen csak egy magyar ember állhatna. Kronologikus a levéltár, mint minden más ilyen intézmény is. És nem áll, hogy a dús anyag csak akkor lenne felhasználható, ha a levéltárnok magyar ember volna. Ha szemrehányást akarnánk tenni, akkor Arneth levéltár igazgatónak róhatnánk fel, hogy a tudósoknál népszerűséget keresve túlságosan is nagyvonalú volt a legfontosabb és legtitkosabb állami íratok kutatásának engedélyezésében. Tehát magyar történetíróknak semmi okuk a panaszra. S ne éljenek abban az illúzióban, hogy ha magyar ember lenne az allevéltárnok, akkor úgy járhatnának az állam levéltárában, mint a kaszinóban." Mindazonáltal nem függetlenül a magyar delegációban is elhangzó követeléstől — több magyart a közös hivatalokba —, Arneth igazgató még abban az évben felvett egy fiatal és „tüchtig" magyar aspiránst, Károlyi Árpádot, akiről úgy tartotta, idővel magasabb rangra juthat majd. 1892-ben már másként állt a helyzet. Addigra a „tüchtig" gyakornok a Staatsarchiv igazgatóhelyettesi állásának várományosa volt, és akkor már a külügyminiszter, Gustav Kálnoky, utasította Arneth levéltár igazgatót, hog)' még a delegáció összeülte előtt, gondoskodjék megfelelő magyar utánpótlásról. A század végére ugyanis a közös hivatalokban meghonosodott a paritás elve vagy legalábbis elfogadott és természetes lett annak igénye. így történhetett, hogy a Monarchia utolsó évtizedeiben tekintélyes magyar levéltárosi gárda szolgált Bécsben; Károlyi, Gyóry Árpád, Szekfű Gyula, Stokka Tankréd, Eckhart Ferenc, akik szaktudásának és személyes erőfeszítésének is köszönhető a badeni egyezmény létrejötte — természetesen nagyon is a nemzetközi viszonyok függvényében. Ezt a kötet olyan sokszínűen mutatja be, hogy azt egy könyvismertetés keretében érzékeltetni is nagyon nehéz. Hogy kinek ajánlanám elolvasásra vag}' legalábbis olvasgatásra a könyvet? Azoknak, akiket hivatalból érdekel a levéltári egyezmény létrejötte, tehát gyakorlatilag minden történésznek, aki a Habsburg Monarchia korával foglalkozik. Azoknak pedig különösen, akik a dualista, a közösügyes Monarchia bonyolult rendszerét akarják jobban érteni — mert hiszen sok vonatkozásban annak következménye is volt az 1926. évi rendezés. Főként pedig annak, aki egy mintaszerű forráspublikációt akar látni: azt, hogy milyen sokrétű ismerettel kell rendelkezni egy látszólag lehatárolt iratanyag szakszerű közzétételéhez. Somogyi Eva 65