Levéltári Szemle, 59. (2009)

Levéltári Szemle, 59. (2009) 2. szám - VITA - BOLGÁR DÁNIEL: Levéltári kánon és egy tapasztalatlan történetíró. Hozzászólás a Gyáni Gábor: Levéltári kánon és történetírói tapasztalat című tanulmánya nyomán kibontakozó vitához

Levéltári kánon és egy tapasztalatlan történetíró lenne levéltári rutinról beszélni, hiszen történetírói nézőpontból is belátható, hogy az archívum rendje ugyan kizárólagos, de nem (csupán) a hagyomány szentesítésének terméke, hanem logikai és praktikus alapja is van. Felváltani csak egy olyan osztályozással szabad, amely ugyancsak képes egy irat helyének egyértelmű meghatározására. Az archívum szerkezetének módosítása ellen szóló érvhez jutunk akkor is, ha teoretikus irányból közelítünk a problémához. Ha eddigi fejtegetésem helyes, és a létező levéltári rend működőképessége éppen abból adódik, hogy nem valamely történettudományos irányzathoz kötődik, hanem tudományon kívüli megfontolások szerint alakult ki, akkor a tartalmi és az eredet szerinti osztályozás között végső soron abban áll a különbség, hogy előbbi esetben már eleve történeti forrásként tekintünk az iratra, míg utóbbiban csak az irat múltbeli, tehát már ismeretes keletkezésére figyelmezünk, jövőbeli használatáról nem fogalmazunk meg előfeltevéseket. Az iratról még nem tudjuk, miről árulkodik (csak azt, honnan van), a forrásról már igen. De mitől is válik a történész szemében forrássá egy lelet, legyen az szöveg vagy bármi más? A történeti forrás az a dolog, vagy legalábbis olyan dolog, amit nem arról faggat a történész, aminek megválaszolására létrehozták. Mondhatni: nem rendeltetésszerűen használja. Példának okán egy adójegyzék alapján egy történész megpróbálhatja megbecsülni a népességszámot, kísérletezhet egy közösség vagyoni-jövedelmi viszonyainak rekonstruálásával. Pedig a jegyzéket csupán abból a célból készítették, hogy rögzítsék a teherviselési kötelezettségeket és ezzel mederben tartsák az adóbeszedés folyamatát. Látható, a szövegben magában semmiféle nyílt utasítás vagy burkolt utalás sincs arra nézve, hogy mit kezdhet vele a történész. Azt a szempontot tehát, ami alapján kútfőként, azaz történészek által meghatározott jelentésük szerint rendezhetők lennének az iratok, csakis kívülről, valamilyen irányzat előfeltevései mentén lehet hozzáadni az őrzési szisztémához, és ez éppen olyasmi, ami miatt Gyáni Gábor — mint fejtegettem, számomra nem meggyőző módon — a proveniencia elvét kárhoztatja, mivel korlátok közé szorítja a történetírót. Persze erre éppen Gyáni írásait is továbbgondolva válaszolhatjuk azt, hogy nem nagy dolog, ha a levéltárban prefigurálva őrizzük a „múltat", hiszen amikor elindul a történész az archívumba, már úgyis réges-rég ott vannak a fejében azok a prefigurációk, amelyek mentén elbeszélést formál a nyersanyagból.

1

5 Ilyenformán ismeretelméleti okokból igazán szükségtelen lenne aggodalmaskodnunk, ettől nem lesz nehezebb a historikusnak megragadni a valóságot, hisz amúgy sincs esélye erre. Én azonban úg

у vélem, hogy döntő jelentőségű (ha nem is episztemológiai okokból), hogy a történész és a levéltáros-történész az ő változékony észjárásában tárolja-e előfeltevéseit vagy pedig az őrzési rend átalakításával forrássá formálja a „papírokat", amivel áthárítja előzetes tudása egy részének alkalmazását a levéltár tehetetlen fizikai struktúrájára. Ez utóbbi ugyanis veszélyezteti, hogy azt a kulturális örökséget, ami a levéltárban tárolt iratfolyókilométerekben megőrződött, az utánunk következő generációk vagy az érdekeiket érvényesíteni nem tudó jelenkoriak is élvezzék, hiszen gyanítható, hogy vannak és főképp lesznek, akik nem olyan történelmet szeremének alkotni, mint mi. Számukra hasznavehetetlen és felesleges kacat lenne mindaz, amit a tartalmi szempont szerint átformált, azaz forrásokat őrző raktárak rejtenek. így hát nekem az a gyanúm, hogy hosszútávon épp azzal tennénk (végleg) kihalt szellemkastéllyá a levéltárakat, épp azzal vinnénk véghez azt, amivel Gyáni Gábor a rendszerezési kánont „vádolja", ha az archívumokat maradéktalanul bekapcsolnánk a történettudomány vérkeringésébe. 1

5 A történelmi mező előzetes elgondolására mint poétikus aktusra Id. WHITE, 2001.; GYÁNI, 2000. 60-63. 55