Levéltári Szemle, 59. (2009)

Levéltári Szemle, 59. (2009) 2. szám - VITA - BOLGÁR DÁNIEL: Levéltári kánon és egy tapasztalatlan történetíró. Hozzászólás a Gyáni Gábor: Levéltári kánon és történetírói tapasztalat című tanulmánya nyomán kibontakozó vitához

Levéltári kánon és egy tapasztalatlan történetíró f dás szabadságát. A vezérfonálként az eredet elvét használó, nem pedig tartalmi szempontok szerint egységeket képező, jelenlegi őrzési szisztéma csakis egy mára már zenitjén túljutott történettudományi paradigma, az államtörténet-írás igényeinek képes megfelelni, másfajta történeti érdeklődés elől inkább elhallgatja, elfedi a múltat. Épp ezért legfőbb ideje a kánon szétrobbantásának. Az írás második, rövidebb fele azon lehetőségnek a pesszimista végkicsengésű latolgatása, hogy ha az iratokat fizikai valójukban nem rendezik is át, akkor a róluk készült metaadattáraknak és digitális másolatoknak a korszerű történetírás igényeihez igazított szerkezete, illetve olvasási módja megteremthető-e. Felfogásom nincs minden kérdést tekintve szöges ellentétben a vita egyik megszólalójának álláspontjával sem (sőt, szerintem az ő felfogásaik sincsenek szöges ellentétben egymással), inkább csak érvelésmódom eltérő, s ezért, illetve néhány konkrét digitális archívummal kapcsolatos meglátásom miatt ragadtam tollat. Meg talán azért is, mert a vitatkozók közül eleddig egyedül én nem tekinthettem magamra levéltárnokként (bár ebben szerepet játszhat, hogy — mint a cím is jelzi — nem volt még túl sok időm semmilyen mesterséget sem kitanulni), azaz ha valaki, akkor én biztosan következetesen érvényesíteni fogom az „ügyfél", vagyis a történész szempontjait. Hozzászólásom első felében amellett érvelek, hogy a levéltári kánon történettudományi elvárásoktól függeden voltának a történetírásra nem csak, sőt elsősorban nem hátrányos következményei vannak. A másodikban pedig a mostani kizárólagos levéltári rendszerezés pluralizálásának esélyeit mérlegelem és módjait elemzem. Az eredet, vagyis az iratképző szervek szerinti rendszerezés megcsontosulásának körülményeit vizsgálva először is felvetném, hogy talán nem is olyan egyértelmű a kánon leleplezésének elsőre valóban kézenfekvőnek tűnő eredménye, az, amiben Gyáni és Katona maradéktalanul egyetért, hogy tudniillik a hagyományos rend kedvez az államtörténetírásnak. Az államtörténet-írás ugyanis korántsem azonos az állam hivatali működésének történetével. Gondoljunk csak arra a teljesítményre, ahogy ez a fajta történettudomány a nemzeti történelem elbeszélésnek keretébe foglalta a Magyar Királyság középkori múltját.

8 E — közoktatásban máig egyeduralkodó — narratíva megszületésének technikai alapja alighanem a következő: a középkori krónikahagyomány natio vagy gens fogalmát

9 ennek az iskolának a történészei úgy értelmezték, hogy az problémamentesen megfeleltethető a 19. században kiformálódott állampolgári nemzet fogalmának.

1

0 Vagyis mintha ugyanaz a magyar nemzet küzdött volna Muhinál, mint Pákozdnál, így hát különös, de korántsem egyedülálló módon e historikusok nemzetfogalmának történetiedensége biztosította azt a folytonosságot, amelyikre a nemzeti történelem felfűzhető és ezáltal megteremthető volt. A tudományos történetírás a középkori magyar állam történetének gerincét ilyenformán attól a krónikairodalomtól örökölte meg, amelyének „csatás—királyos" sztorijai meglehetősen kevés hasonlóságot mutatnak az okleveles anyagban foglalt jogi természetű elbeszélésekkel. Azt hiszem, nem tévedek, ha úgy

7 vélem: ennek ellenére ez a hagyományos politikatörténet-írás bravúros módon képes volt felépíteni a krónikákból kölcsönzött vázra az okleveles forrásanyagból leszűrteket. Segítségére sietett-e ebben a középkortörténetnek az archívumok úgymond szervesen kialakult rendje? Aligha. Sőt, inkább akadályt képezett. E történetírás nézőpontjából keveset mond az, hogy melyik hivatalnál vagy családi levéltárban maradt fenn 8 Arról, hogy a nemzet múltja hogyan lett a 19. században az állam múltjával azonos ld. GYÄNI

, 2003. 65-67. 9 A krónikák „nemzetfogalmaira" ld. SZŰCS, 1997/a. 36. 1

0 A premodern nemzeti múlt immár nem tudományos, hanem politikai megalkotásáról és felhasználásáról ld.: SZŰCS, 1997/b., illetve TEVESZ, 2008. 36-39. Szűcs Jenő középkori etnikai tudattal kapcsolatos írásai voltaképp kísérletek a középkor ilyenfajta elbeszélésének érvénytelenítésére, hiszen a középkori natio(k) és a modern nemzet közötti áthidalhatatlanság leleplezései ezek fogalomtörténeti úton. SZŰCS, 1997/c. (Ld. GYÄNI, 2008, különösen 7—9., 17—18. értelmezését Szűcsről.) 53