Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 2. szám - MÉRLEG - Sub clausula, 1956. Szerk: GECSÉNYI LAJOS és MÁTHÉ GÁBOR. Budapest, 2006. (GYARMATI GYÖRGY)

SUB CLAUSULA, 1956. Sub clausula, 1956. Szerk: GECSÉNYI LAJOS és MÁTHÉ GÁBOR. Budapest, 2006. 764. 126 dokumentum az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hazai „keresztmetszetéről" és az egyidejű nemzetközi politikai reflexiókról. Négynyelvü tartalomjegyzék (angol, német, orosz és kínai nyelven), s ugyanezekre lefordítva a kronológiai rendben közreadott dokumentumok tartalmát részben kivonatoló, részben kiegészítő-kommentáló — mintegy három íves — bevezető tanulmány. Először a forrásokról: döntő hányaduk — a modernkori levéltáros szakmában úgy mondják — vezetőszervi irat, s jó részük a közelmúltig a téma „top secret szekciójához" tartozott. Ennek megfelelően találó a kötet fantázia-címeként választott Sub clausula formula. A dokumentumok többsége döntéseket közvetlenül inspiráló, vagy döntésekről szóló irat, ilyen értelemben az 1956-os magyar október high level politikatörténetéről tudósítanak. Más megközelítésben a dokumentumok bő fele (66) magyar politikai fórumok által keletkeztetett irat, a másik közel ötven százalék viszont többségében külföldi: szovjet (25), amerikai (11), brit (6), osztrák (7), jugoszláv (4), lengyel (5). A hazai iratok elsődlegesen abba a zűrzavarba kalauzolják az olvasót, ami leginkább a Rákosi korszak évtizedes terroruralmának végterméke volt. Eközben két összefüggő, de „nincs jó megoldás" vonulat rajzolódik ki a közreadott iratokból. Az egyik vonulat azt teszi plauzibilissé, hogy az — úgymond — „legjobb magyar tanítvány" potenciális utódjelöltjei mintha felismerték volna: olyan katasztrofális állapotba jutott az ország, hogy nem igazán érdemes tülekedni Rákosi „hagyatékáért", mert — a rohamtempóban erodálódó és hitelét vesztett Magyar Dolgozók Pártja élén — pártvezérként sem lesznek képesek konszolidálni az országot. Ezt viszont még mindig inkább tekinthetjük racionális-rátarti politikai számításnak a másik összetevőhöz képest. Miközben ugyanis a mit sem érő Rákosi-koncon — körmönfont felelősség-kereséssel és ennek hárítgatásával — egymással huzakodtak, mindemellett egymást gáncsolták és egymást jelentgették fel nap, nap után Moszkva budapesti helytartójánál, Jurij Andropov nagykövetnél a pártvezetés prominensei, még akkor is nehéz lett volna kilábalni a — nemcsak hatalmi — ellehetetlenülésből, ha lett volna hozzá épkézláb elképzelés, de ilyen egyszerűen nem létezett. Ehhez társult egy — csak utólag szembetűnő? — önhitt és szemellenzős, küldetéstudatos rögeszme. Aligha nevezhető másnak az, amilyen értetlenséggel, megütközéssel és „kollektive kikérjük magunknak" rigid attitűddel képedtek el azon, hogy az egyre inkább nyilvánvaló katasztrófa-helyzetben a legkülönbözőbb társadalmi — ifjúsági, értelmiségi, majd munkás — önszerveződések is részesévé kívánnak válni „a politikacsinálásnak." Az úgynevezett előtörténetre vonatkozó dokumentumokat azért kellett — a forradalom és a megtorlás irataival együtt — szigorúan sub clausula tartani, mert látványosan derül ki belőlük, hogy Rákosi (hátrahagyott) rendszere már azt megelőzően működésképtelenné bénult, mielőtt a pesti diákság megindult volna a nevezetes őszi kedd délutánon Petőfi Sándor és Bem József szobrához. Illetve — amint az Kádár János egyik „őszinteségi rohamából" kiviláglik —, maga az október 23-i demonstráció elég volt ahhoz, hogy a bénult rendszer pillanatok alatt teljes egészében össze is omoljon. A fenti állapot dokumentálása szempontjából nagyon szerencsés kézzel válogattak a kötet szerkesztői, s — még mindig a magyar iratoknál maradva — ebből a szempontból ér97