Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 2. szám - MÉRLEG - Sub clausula, 1956. Szerk: GECSÉNYI LAJOS és MÁTHÉ GÁBOR. Budapest, 2006. (GYARMATI GYÖRGY)

demel figyelmet a forradalom úgynevezett „bázisszintjének" két irata. Az egyik a közismert — és kihagyhatatlan — október 22-23. éjszakáján végleges formáját elnyerő műegyetemi követelések, míg a másik az eddigi szakirodalomban is kevésbé reflektált, egy héttel későbbi „kívánságlista", mely épp itt, az ELTE Jogtudományi Karán fogalmazódott, október 31-én. Ez nem csupán a génius loci — udvariassági szempontja — okán érdemel figyelmet, hanem azért, mert sűrítve jelzi az eltelt idő alatti politikai álláspont-eltolódást is a forradalom nyitónapjához képest. Az induláskor a Műegyetemen egy következetes desztalinizálás nyomán remélt, s magyarosra fazonírozott Jobb szocializmus" keretei között fogalmazódtak a követelések. A hó végi jogi kari manifesztum viszont már egy versengő, többpárti parlamentáris demokrácia politikai attribútumait szedte pontokba. A kettő közötti különbséget egy közérthető distinkcióval lehet a legtömörebben jellemezni: a Rákosi-féle Népköztársaság helyett az — akkor még közeli emlék, ma meg konnotációja miatt világosabb — 1946-os Köztársaság államformáját és politikai rendszerét tekintették „újrakezdési" alapnak. (Ennek keretében már általánosan elterjedt követelés volt — a szovjet haderő Magyarországról való kivonásán túl — a Varsói Szerződésből való kilépés, illetve az ország semlegességének deklarálása.) A külföldi diplomáciai és politikai dokumentumok közül az érintett országok döntéshozói köreinek reagálása tűnik elsődlegesnek a szerkesztői válogatás során. A szovjet pártvezetés anyagai megerősítik a — már korábbról is ismerhető — benyomást: nagykövetük, Andropov kezdettől fogva úgy kombinálta a Budapestről szóló információkat, hogy felettesei — ha adnak szavára — nehezen juthassanak más konklúzióra, mint a fegyveres „rendcsinálás" elkerülhetetlenségére. Néhány további irat viszont arra világít rá, hogy a „világbirodalmi öntudat" presztízsén esett csorba nem kevésbé irritálta a Kreml urait: a látványos katonai demonstráció még a lengyeleket is tolerálható megoldásra józanította, mit akarnak hát a sokkal magatehetetlenebb magyarok? Az SZKP Prezídiumának hozzáférhetővé lett anyagai — köztük Hruscsov egyes megnyilatkozásai — viszont módosítani látszanak a Budapest kontra Szuez relációról korábban kialakított historiográfiai értékelést. Úgy tűnik, hogy a szóban forgó napokban Moszkva még nem volt biztos benne, hogy akkor legfontosabb Európán kívüli hídfőállását, Egyiptomot „megtarthatja". így elviselhetetlennek tűnt Hruscsov számára az a gondolat, hogy mindemellett még a birodalom „előkertjében", Magyarországon is retiráljon. Ezt az álláspontot a jó szemű moszkvai osztrák diplomata Norbert Bischoff vélelmezi egyik, kormányának írott jelentésében, mindazonáltal ugyanezt erősíti meg Hruscsov sokat mondó elszólása is, midőn a magyarországi katonai intervenció megindításáról tárgyaltak. Az amerikai források inkább csak megerősítik a már eddig tudhatót. Washington számára nem volt semmi közvetlen haszonnal kecsegtető tétje Magyarország ügyében akár csak az ujját is mozdítani, még addig sem, hogy háborúval nem fenyegető diplomáciai konfrontálódást vállaljon Moszkvával. így a verbális együttérzés álszent kinyilvánítását leszámítva leginkább a — diplomáciai szlengben használt — „to save our face" őrizzük imázsunkat) motiváció határozta meg tartózkodását, ami a korabeli köznapokban inkább azt jelentette, hogy „egyék meg a magyarok, amit főztek". De ehhez azért — a közölt dokumentumok közül kitekintve — némi történeti önreflexió is hozzátartozik. Egyfelől — történelmünk során nem először —, mintha nagyobb fontosságot tulajdonítottunk volna önmagunknak, mint amennyit Magyarország „valós árfolyama" mutatott (ha van ilyen?) a nemzetközi politikai tőzsdén. Ez nem a szabadságharcba provokált 98