Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 1. szám - BESZÁMOLÓK - A levéltáros egyesületek első nemzetközi konferenciája. Madrid, 2007. október 18-20. (MOLNÁR LÁSZLÓ - SÍPOS ANDRÁS)

magában a zárt ajtók mögötti kijárás is többnyire szűk körű és bizonytalan eredményekkel jár. Igen érdekes volt hallani a — magyar viszonyok felöl nézve „levéltári nagyhatalomnak" tűnő — Amerikai Levéltárosok Egyesülete elnökének panaszát, hogy az ő egyesületük hazájában túlságosan kicsinek és jelentéktelennek számít ahhoz, hogy a washingtoni törvényhozásra befolyást tudjon gyakorolni. Szenátorokhoz, képviselőkhöz bejutni, a lehetetlenséggel határos számukra. Ezért a családkutató- és helytörténész lobbikkal igyekeznek összefogni, amelyek számos befolyásos személyiséget tudhatnak soraikban, és sok esetben jól beágyazottak a törvényhozók tagállami és helyi bázisába. A levéltárak jelentőségét tudatosító kommunikáció középpontjában általában annak a gondolatnak minden eszközzel való „sulykolása" áll, mely szerint az iratok megőrzése nélkülözhetetlen a jogbiztonság, valamint a közintézmények és közszereplők elszámoltathatósága, működésük átláthatóvá tétele szempontjából, ezért a levéltárak a demokrácia nélkülözhetetlen alapintézményei. (Ebből vezethető le az az alaptétel, hogy a levéltárak társadalmi fontossága nem mérhető, és soha nem is lesz lemérhető a szolgáltatásaikat ténylegesen igénybe vevők számával.) Nagy szerepet kap — de az előbbi gondolatkör elsődlegességét nem megkérdőjelezve! — a levéltárak hozzájárulása a személyes és közösségi identitás „karbantartása" szempontjából, és ezekhez képest inkább csak harmadsorban jelentkezik a történeti szaktudományok számára a forrásbázis biztosítása. (Félreértés ne essék: ez a prioritási sorrend nem a levéltári munkát, hanem a levéltárak jelentőségét tudatosító „külső" kommunikációt határozza meg.) Megítélésünk szerint a magyar gyakorlatban mindmáig ettől lényegesen eltérő hangsúlyok érvényesülnek, a levéltárat mint a demokrácia alapintézményét ábrázoló gondolatkör a „szolgáltató levéltár" koncepciójában sem kapja meg az őt megillető helyet. A konferencia tanulságai alapján megfontolandónak tartjuk ennek átgondolását. A levéltárakról alkotott kép „áthangolása" azt is megkívánja, hogy a levéltáros a közvélemény számára ne csak régi dokumentumok őrzőjeként, hanem a polgárok jogait biztosító és azok érvényesüléséért aktívan kiálló szakemberként jelenjen meg. Mark A. Greene, az Amerikai Levéltárosok Egyesületének elnökének beszámolója szerint egyesületük külön súlyt helyez arra, hogy minden olyan, az érdeklődés középpontjába kerülő közéleti kérdéssel kapcsolatban, melyben dokumentumok, információk fontos szerepet játszanak, mérlegeljék, van-e olyan vonatkozása, mellyel kapcsolatban az egyesületnek indokolt nyilvánosan megszólalnia, és ezt sok esetben meg is teszik, amennyire korlátozott kapacitásuk engedi. Több hozzászólás foglalkozott azzal, mennyire fontos az, hogy az egyesületek levéltárak bezárása, működési feltételeik drasztikus korlátozása esetén nyilvánosan is kiálljanak, és rámutassanak arra, hogy a polgárok jogainak érvényesítését mennyiben korlátozhatják, veszélyeztethetik az ilyen intézkedések. Ugyancsak szem előtt kell tartani, hogy a levéltári dokumentumok hozzáférhetősége soha, még megfelelő jogszabályok megléte esetén sem tekinthető magától értetődőnek — ennek érvényesülését állandó figyelemmel kell kísérniük az egyesületeknek, és fel kell lépniük az indokolatlan megszorítások, illetve a Levéltárosok Etikai Kódexéve 1 ellentétes gyakorlatok ellen. A konferencia tapasztalatai alapján érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy tipikusan egyesületi feladatnak tekintik az Etikai Kódex megismertetését és annak nyomon követését, hogy a levéltári gyakorlat megfelel-e ezen elveknek. A Magyar Levéltárosok Egyesülete eddig ezt a kérdést elhanyagolta, tapasztalataink szerint a kódexnek még a léte sem eléggé közismert a magyar levéltáros társadalomban, holott magyar fordítása kellő 56