Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 3. szám - KUTATÓK ÉS LEVÉLTÁRAK - BÁRDOSSY PÉTER: Családfakutatások a magyar levéltárakban — kitekintései a határon túlra

A mikrofilmek kutatási szabályzata is sokkal inkább alkalmazkodik a kutató érdekeihez.: nincs limitálva a naponta kikérhető mikrofilm mennyisége és — ez a leglényegesebb — azonnal meg is kaphatjuk a kért anyagot! Ennek oka, hogy — szemben a magyar gyakorlattal — egy-egy kutató csak addig „birtokolja" az adott filmtekercset, amíg a levéltárban tartózkodik, azaz délután minden anyag visszakerül a helyére, így nincs több hétre fiókba zárt mikrofilm, ami — mint már említettem — sajnálatos gyakorlat a MOL-ban. Ennek az „idilli" állapotnak egyetlen egy negatívnak mondható oldala van: a szolgáltatás díjköteles, azaz mikrofilmenként 50 Sk-t kell fizetni illetékbélyeg (kolok) formájában. (Véleményem szerint a 150-200 Sk — 1000-1600 Ft — kifizetésének terhét jelentősen ellensúlyozza, hogy nem kell hosszasan várakoznunk egy-egy filmre és nincs elvesztegetett fél napunk amiatt, hogy délben már nem folytathatjuk a kutatást.) Ez a gyakorlat hasonló Csehországban is. Ettől eltérő az ausztriai gyakorlat, ahol az anyakönyvek eredeti példányai az egyes püspökségek levéltáraiban — „regionális módon" — találhatóak meg. Ezen levéltárakban a kutatás ingyenes, de a napi kikérhető könyvek számát itt is korlátozzák. Mindenesetre „némi érzékenységről" tesznek tanúbizonyságot akkor, amikor a külföldiek esetében a napi 5 helyett 10 könyvet adnak ki. Amiben viszont jelentősen eltér az osztrák gyakorlat a magyartól az az, hogy hivatalosan vállalnak családfakutatást is! Egy részletes családfakutatás díja ugyan meglehetősen magas, de amennyiben magunk akarjuk őseink nyomát felderíteni és biztosra kívánunk menni, úgy a levéltárosok kérésünkre előzetesen — ingyenesen! — megnézik, hogy kiinduló adatunk szerepel-e az adott plébánia anyagában. (További nagy előny, hogy a küldött e-mailre két napon belül részletesen válaszolnak, valamint, hogy valamennyi fondjegyzék elérhető és letölthető az egyes püspöki levéltárak honlapjáról.) Az egykori Jugoszlávia utódállamaiban, Szlovéniában és Horvátországban ennél vegyesebb állapotot találunk, ugyanis az anyakönyvek megosztva kutathatóak a helyi plébánián, önkormányzati hivatalban és az egyházi levéltárban. Az egykori Vas- és Zala vármegyék déli területein élő római katolikus magyar lakosság anyakönyvei egységesen a maribori püspökség levéltárában kutathatóak ingyenesen — és azonnal. Horvátország esetében ugyancsak a regionális elvvel találkozhatunk azzal a kitétellel, hogy az anyag egy részét Zágrábban a Horvát Állami Levéltár központi épületében őrzik mikrofilmen. Itt is ingyenes a kutatás, mi több általános gyakorlatként mondható el, hogy előbb kapjuk kézhez a kutatandó anyagot, mint ahogy a kutatási kérelmet kitöltenénk. (Jelen sorok írója Zágrábban, a levéltár kapuján való belépéstől számított 15. percben már a mikrofilmolvasó karját tekerte, mely gyakorlat — összehasonlítva a magyar ügymenettel —, nem tekinthető rossz eredménynek.) Külföldi kutatásaim során még egy olyan tapasztalatot szereztem, mely eltérő az itthoni viszonyoktól. Ez pedig a nyelvtudás. Gyakorta tapasztalom idehaza, hogy a magyarul nem tudó külföldről érkező kutató meglehetősen nehezen kap segítséget, aminek oka az idegen nyelvű kommunikációs képesség hiánya a levéltári dolgozók részéről. Átlépve egy-egy külföldi levéltár kapuját mi magunk is hasonló helyzetbe kerülünk, azaz igyekszünk megértetni magunkat és segítséget várunk. A hazai állapottal szemben azonban valamennyi levéltárban angolul és németül, határainkhoz közelebb eső területeken pedig akár magyarul is kiválóan megértethetjük magunkat. Úgy vélem, hogy e téren 21