Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 3. szám - KUTATÓK ÉS LEVÉLTÁRAK - BÁRDOSSY PÉTER: Családfakutatások a magyar levéltárakban — kitekintései a határon túlra

Ezzel el is érkeztünk a reprográfia kérdéséhez, mely — tapasztalataim szerint — a legváltozatosabb képet mutatja. Van olyan levéltár — Jász-N agy kun-Szolnok Megye — ahol semmilyen formában nem lehetséges az anyakönyvről másolat kérése. Ennél jobb a helyzet pl. Veszprém és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyékben, ahol csak a hivatalos fotós készíthet digitális felvételt az anyakönyvről, melyet e-mailen vagy CD-n kaphatunk meg. A legelterjedtebb gyakorlat ma már a fotójegy váltása, amely meghatározott időszakra érvényes és korlátlan vagy éppen ellenkezőleg, meghatározott számú digitális felvételt engedélyez. A MOL gyakorlata szerint az erre rendszeresített megrendelőlapon leadott másolatkéréseket csak papíralapon és meglehetősen hosszú időbeni átfutással teljesítik. A követendő példa véleményem szerint az Országos Széchenyi Könyvtár mikrofilm olvasója, ahol négy mikrofilm szkenner áll a kutatók rendelkezésére. Meglehetősen gyorsan és egyszerűen működnek, a díjszabás is logikus és arányos. Két évvel ezelőtt a MOL kutatótermébe is beállítottak egy berendezést, mely hasonló módon működik, azonban ennek használata leginkább a számítógép kezelésében jártas kutatóknak ajánlott, a díjszabás pedig nem ösztönzi annak használatát. (Egy digitális felvétel ára megegyezik egy papír másolat elkészítésének díjával, mi több, előbbinél még a CD-t is ki kell fizetni. Az árképzés azért érdekes, mert az előbbi megoldásnál a kutató készíti a másolatot és nincs semmilyen ráfordított munka- és anyagköltség.) A kutatni kívánt levéltári anyag ,, dokumentumai" A MOL-ban szinte általános tapasztalat — a vidéki levéltárak esetében vegyes a kép —, hogy amennyiben nem anyakönyvi anyagban kívánunk kutatni, úgy az adott terület általában egy-egy levéltároshoz tartozik. így előfordult már, hogy amennyiben a referens éppen aznap nem dolgozott, nem jutottunk hozzá a keresett iratanyaghoz. E gyakorlat a kutatók szempontjából tekintve igencsak elavultnak tűnik, még ha esetleg levéltári szakemberek szakmai indoklást is találnának az ilyen tapasztalatok „mentségére". Természetes, hogy az ügyfélszolgálaton vagy a kutatóteremben nem minden esetben dolgoznak levéltárosok. Az azonban nem növeli a levéltár népszerűségét, ha a kutató hiába utazik 200 km-t, mivel nincs aki biztosítaná számára az iratot. A levéltári kutatást megelőzően mindenhol — a levéltári törvénynek megfelelően — kutatási engedély iránti kérelmet kell benyújtanunk. Aki járt már több magyar levéltárban az tudja, hogy ezen kérelmek formája mindenhol különbözik. Egységesség tapasztalható azonban a napjainkban már talán anakronisztikusnak tűnő „munkahely neve" és „foglalkozása" rovatok esetében. Talán ezen kérdések kimaradhatnának az engedély kérelmekből, hiszen a kutatás szabadsága nem kötődik foglalkozáshoz vagy beosztáshoz.

2 A következő papíros, amellyel a kutató találkozik, maga a kérőlap, melyen a kutatni kívánt levéltári anyagot kell igényelni. Ennek kitöltése az első néhány alkalommal segítséget igényel, mivel a levéltári jelzetek világa egyetemi, főiskolai tananyag levéltár szakon, máshol azonban nem... A helyzetet súlyosbítja, hogy ezen formanyomtatványok is levéltáranként eltérőek. 2 A törvény a kutató nyilvántartásba vételekor csupán a kutató nevét, anyja nevét, születési helyét és idejét, lakcímét, továbbá a személyazonosságát igazoló okmány számát kéri. Vö. 1995. 66. tv. 22. § (3) (A Szerk.) 18