Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 3. szám - KUTATÓK ÉS LEVÉLTÁRAK - KAPOSI ZOLTÁN: A gazdaságtörténeti kutatások és a levéltári szolgáltatások (Gondolatok a kutatói vágyakozásokról)

mint esetleg más történeti ágazatok képviselői. Ettől persze még nem lesz értékesebb a dolgozat, de hogy lassúbb lesz a feltárás, mint más területeken, az majdnem biztos. S még valamit hozzá kell tennünk mindehhez. A gazdaságtörténeti kutatások általában két fajta forrás-megközelítéssel folynak. Az egyik variáció, amikor egy jól megfogható, intakt forráscsoporttal dolgozik az ember („találj egy jó iratcsomót és írd meg"); míg a másik, amikor a hiányos források miatt az adott témához nagyon sok helyről kell összekeresni a lehetséges adatokat. Ez utóbbi esetben nyilván nagyobb szerepe lehet az egyéni képességeknek, a strukturális látásmódnak. Némi túlzással mondhatjuk: csaknem minden kutató azt várja el, hogy a levéltár hatékonyan, gyorsan kiszolgálja, s pont azt a gazdaságtörténeti értelmezésre alkalmas forrást szolgáltassa, amire szüksége van. A valóság azonban sok esetben egészen más. Egyrészt hamar találkozhatunk azzal, hogy a levéltári iratkezelési jelzetek sokszor meglehetősen elnagyoltak, s a kért és szolgáltatott anyag nem feltétlenül azt tartalmazza, mint amit annak megnevezéséből, a címéből sejteni lehetett. Másrészt pedig az is probléma forrása lehet, hogy bürokratikusán nagyon behatárolt a levéltár tevékenysége. Ez utóbbiba sok minden beletartozik. Gondolhatunk itt a kutatók anyagi „megrövidítésére", amely például a sajnos lassan minden hazai levéltárban elterjedő fotójegyben látszik a legtisztábban. A Magyar Országos Levéltár több ezer forintos napi fotójegye igazából semmi másra nem alkalmas, mint a kutatók hergelésére. Ez már funkcionális kérdéseket is felvet, hiszen egy levéltár az esetek túlnyomó részében nem a saját anyagait őrzi, s abszurdum, hogy anyagi követelésekkel egy közintézmény magyar állampolgárok (esetleg más közintézmény) szakmai tevékenységét ellehetetlenítse. A módszer terjed, ma már több vidéki levéltárban is találkozhatunk ezzel a megoldással, talán valamivel olcsóbban, mint a fővárosban. Egy másik példája a nem túl kutatóbarát megnyilvánulásnak a fénymásolatok készítésének gyakorlata. Vidéken ez még viszonylag gyorsan megy, egy-két óra alatt megkaphatja az ember a kért dokumentum másolatát, a fővárosban van, hogy egy-két hetet is várnia kell. Az áráról sokat nem is érdemes beszélni: jelen sorok írója közgazdasági egyetemen dolgozik, s tud számolni, amiből következik az, hogy néhány levéltárban a fénymásolatokért kért díj — arányait tekintve — már az „üzleti nyerészkedés" kategóriájába tartozik. Szintén nem javítja a levéltár megbecsülését az egyes levéltárakban különböző erővel alkalmazott limitált iratkérési nagyságrend. Mivel sok esetben bizonytalan a történész „találati aránya", így sajnálatos módon hamar kiderülhet (példák bőségesen vannak rá), hogy egy Budapestre való három órás utazás után a bekért iratok nem tartalmazzák azt, amit várt az ember, így másfél órával később már haza is lehet indulni. Óriási különbség vagyon a vidéki levéltárak emberközpontú, s — sajnos — a MOL rideg világa között. (Úgy is fogalmazhatnánk, hogy vidéken örülnek a kutatónak, s a kutató is örül, hogy kutatást végezhet.) Ezek azonban olyan sajátosságok, amelyekkel nemcsak a gazdaságtörténész kutató találkozik, s amelyeken a 21. század szolgáltatási rendszerében (ahol a szolgáltató van a kutatóért) nyilván másként kellene gondolkodni.

3 3 Hozzá kell azonban tenni, hogy ismereteink szerint a sikeres és gyors kutatási tevékenység nem utolsósorban informális társadalmi (szakemberi) kérdés (ez ún. „ismerős keresésének" effektusa), de nem kellene annak lennie, hiszen minden ilyen kialakított és működtetett csatorna csak még jobban elmélyíti a magyar társadalom amúgy is meglévő működési zavarait. 11