Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 3. szám - KUTATÓK ÉS LEVÉLTÁRAK - GYÁNI GÁBOR: Levéltári kánon és történetírói tapasztalat

ségekről tanúskodjék. Ennek során „a pozitivisták történelmi »ténye«" kerül nála a bírálat középpontjába; ezt szembesíti egy másféle történetírói pozitivizmus, a struktúraorientált tudomány ténybeliség iránti igényével. Nyitottá kellene végre tenni — fejti ki Furet — a „megfoghatatlan, diszkontinuus, sajátos szekvenciát" sulykoló és ezzel a nemzet emlékezetét kiszolgáló archívumot egy gyökeresen más osztályozási rendszer előtt, hogy előállhasson egy, a szeriális történelem írása számára könnyen hasznosítható iratanyag. Az eddig mondottakból mintegy magától adódik a következtetés: kívánatosnak tetszik, hogy a történész lerázza végre magáról az archívum öröklött rendjét. Ennek eredményeként ugyanis, így Furet, „nem a források határozzák meg [immár] a diszciplína problémafelvetését, hanem a problémafelvetések határozzák meg a forrásokat. "

1 Úgy kellene tehát átalakítani a levéltári iratok tárolási, nyilvántartási és kiszolgáltatási rendjét, hogy megfeleljen az immár a szeriális történelem által támasztott elvárásoknak; ami egyértelmű szakítás a levéltár által fenntartott kronológiai illúzióval is. Amiből részben az is következik, hogy noha „a történelem egészen máig kizárólag az emberi életekre vonatkozó írásos emlékeken alapult", égetően nagy szükség lenne a múlt másmilyen nyomainak a kutatására is: „mennyi nem írásos emléket kell még módszeresen számba venni és leírni [..., amij a történész rendelkezésére egy olyan újszerű anyagot bocsátana, amelyet a tudományág fogalmi kibővülése igényel. "

8 Mindmáig hat bizonyos történész körökben a szeriális történelem ekként megfogalmazott eszménye; nem állítható ugyanakkor, hogy ez a történekutatói módszer és szemlélet idővel leváltotta volna a hagyományos államtörténetírást, és helyébe lépett volna a tudomány intézményi rendjében. Ennek ellenére ma is eleven az archívummal szemben éppen e történészek által megfogalmazott új használói igény, jóllehet mindez alig vagy egyáltalán nem változtatott eleddig a levéltárosi munkán.

9 Lássuk végül a levéltárral szemben támasztott másik „eretnek" igényt; ez szintén arra késztethetné az archívumok fenntartóit és működtetőit, hogy részben legalább feladják az archívum történeti fogalmában benne rejlő „kanonikus evidenciát". Nem más ez, mint az irat (akta) keletkezésének konkrét helyétől elvonatkoztatott azon rendszerezési gyakorlat, amely valamely kutatói érdeklődési iránynak megfelelően teremtene másmilyen rendet a szétszórtság közepette; ez a rend nem az iratok szintjén, hanem a bennük található egyes adatok tekintetében hozhat létre tartalmi koherenciát. Ennek az új levéltári rendnek a record linkage néven ismert kutatói gyakorlat az elvi kiinduló pontja. Első ránézésre egy, a levéltár használatát feltételező hagyományos történetkutatói igényről és törekvésről van csupán szó: adott személyre (alanyra, ami lehet intézmény is) vonatkozóan a teljes levéltári iratanyagban szétszórtan fellelhető összes lehetséges referencia (a személyt vagy az adott szervet érintő összes írott említés és adat) összegyűjtése itt a cél. Csakhogy: amikor nem az irattermelő szervezetek központi helyein elhelyezkedő, vagy ahhoz közeli személyek (testületek), hanem névtelen szereplők ráadásul nagy tömegei kapcsán merül fel ez az igény, a kutató nyomban az archívumi kánon korlátozó hatalmával, nevezetesen azzal szembesül, hogy: „Az archívum... nem az, ami végül megmarad [az írott nyomokból]; kezdettől fogva a feljegyzett valóság előzetes raszterét alkotja. "

1

0 7 Uo. 308. 8 Uo. 9 A kivételre vonatkozóan pozitív példát ismertet a következő esettanulmány: GYÁNI GÁBOR: Egy új történeti forrás: az adatbank. Történelmi Szemle, 1981/1. 94-99. WOLFGANG ERNST, 115. 7