Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 3. szám - KUTATÓK ÉS LEVÉLTÁRAK - GYÁNI GÁBOR: Levéltári kánon és történetírói tapasztalat

Az utóbbi megállapítás két dolgot foglal magába. Először is azt, hogy a levéltár az esetek nagy hányadában éppen nem a „beszédével" (az adatok tárolásával és lehetséges kiszolgáltatásával), hanem a hallgatásával (a vonatkozó történeti információ hiányával) tüntet, ezzel tűnik ki inkább. Hiszen nem azt őrzi meg a történeti nyomok hatalmas garmadájából, ami az élet valamikori teljességéről a lehető legtöbb szemszögből áttekinthető módon vall és tesz tanúbizonyságot; nem azt őrzi meg tehát, ami a nyomokból az idő rostáján végül fennmaradt. Túl azon, hogy a levéltár jószerivel hallgat az élet valamikori teljességének éppenséggel döntő hányadáról, ráadásul az, amiről tájékoztat, egyetlen nézőpont szerint világít be csupán a múlt mélységes kútjának a mélyébe. Olykor megismerhető talán az átlagemberek és nagyobb tömegeik (a társadalom abszolút többségének) „történelem alatti" élete; felettébb kétséges viszont, hogy tőlük (is) származó információkra építhetünk-e ennek során. Szinte kizárólag olyanok híradásai szólnak ugyanis erről, akik nem feltétlenül és nem mindig rendelkeznek az általuk referált (közvetített) emberi világot illető közeli és beható ismeretekkel; és ami ennél is fontosabb, egy adott relációban, többnyire a hatalmi alá- és fölérendeltség körülményei között, tehát célirányosan viszonyulnak ahhoz a világhoz. Ezt az egyoldalúságot fejezi ki az írásba foglalt, pragmatikus célok szolgálatára rendelt dokumentáció levéltári dominanciája, mely forrásanyagnak történetesen a levéltári elhelyezés ténye kölcsönöz vitathatatlan legitimitást a történeti megismerés szempontjából. E célzatosság végső produktumai, egyebek közt, az adóztatás végett készített összeírások vagy a törvényszéki eljárások archivált dokumentumai és megannyi más hasonló irattípus." Másrészt: nem kizárt persze, hogy léteznek ezek az elszórt (szeriális rendbe tagolt) dokumentumok (adatforrások), ami vitathatatlan, hiszen nem születhettek volna meg egyes történetírói művek azok teljes hiánya esetén. Nem képezheti azonban vita tárgyát, hogy a forrás-, helyesebben az adatkapcsolás, mint egy bizonyos fajta történetírói gyakorlat elmaradhatatlan műveleti eleme, mondhatni legyőzhetetlen akadályba ütközik az archívum érvényben lévő mai kanonikus rendje folytán. Teljesíthetetlen munkát, temérdek levéltári búvárlást kívánna ugyanis az egyének (háztartások) nagyobb halmazainak ezen extenzív adatolása, a velük kapcsolatos potenciális információk összegereblyézése teljes levéltári korpuszok egészére kiterjedő igény kíséretében. Elvárható-e vajon, hogy a levéltár elébe siessen a — tegyük hozzá, többnyire szórványos — fenti egyéni kutatói igényeknek? Aligha. Van-e rá bármiféle remény, hogy valamikor megtörhető lesz az archívum öröklött kánoni rendje, alkalmassá téve ily módon az intézményt egy immár nem kifejezetten általa diktált történetírói megismerés teljesebb körű kielégítésére? Talán, de korántsem biztos, hogy a válasz igenlő. Az iménti kérdésekre adott tagadó, legalábbis bizonytalankodó feleletek annak kényszerű belátásából erednek, hogy olyan nagyságrendű átalakításokra lenne szükség a levéltári korpuszban az érintett elvárások teljesítéséhez, hogy egyszerűen vállalhatatlanok a velük együtt járó súlyos terhek; ráadásul kimenetelében is bizonytalan a vállalkozás sorsa. Hiszen a levéltári iratok mindegyikének, minden egyes sorának és betűjének a digitalizálásával lehetne csupán megteremteni a javasolt átszerkesztés kellő tárgyi feltételeit, ami — valljuk be — lehetetlen, egyszersmind értelmetlen szellemi és anyagi vállalkozás is egyúttal. S ki garantálhatná vajon, hogy akár szellemi tekintetben biztosan megtérülő befektetésnek bizonyulhat ez a horribilis munka? Biztosak lehetünk-e abban, hogy tényleges kutatói igény " Minderről ld. JIM SHARPÉ

: History from Below. In: New Perspectives on History Writing, ed: PETER BURKE, Pennsylvania, 1992. 29-30. 8