Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 3. szám - KUTATÓK ÉS LEVÉLTÁRAK - GYÁNI GÁBOR: Levéltári kánon és történetírói tapasztalat

valóság koherens képét megbízható dokumentumok révén ragadhassuk meg (ekként rekonstruálhassuk). Éppúgy abroncs is persze a levéltár, hiszen a történész a tőle függetlenül előállt helyzet adottságait magától értetődőnek tekintve kénytelen ellátni a munkáját. Az irattermelő szervek rendjéhez igazított levéltári osztályozás helyezi előtérbe a gyüjteményképzés tematikai fontosságát, mely elvet abszolutizál, és akkor érvényesíti csupán az iratok szeriális egymásutániságának a rendezőelvét, amikor mondhatni már elkerülhetetlen; megtartja tehát az adott tárgyi — bürokratikus — iratképző egységen belüli keletkezés rendjét, amit az iktatási sorrend diktál számára. A levéltár, vonhatjuk le következtetésként, nem „ a múlt a maga valóságában ", helyesebben nem valamiféle biztos lelőhelye a múltról tudósító információknak. így nem tartható tovább az a szilárdnak tetsző levéltártudományi, egyúttal történetírói dogma, miszerint a levéltár testesíti meg a tudás múltra vonatkozó közvetlen referencialitását. E felfogás értelmében tartják a levéltári iratot elsődleges történeti forrásnak. A levéltár — a kijelentés nyilván sokakban (levéltárosokban és történészekben) kelt majd ellenérzést, és vált ki ellenkezést — valójában nem egyéb azonban, mint a múlt valóságának az egyik lehetséges értelmét (vagy inkább értelmezését) megalapozó tanúságtétel, mely interpretáció a történeti nyomok sajátos (de nem az egyedül lehetséges) levéltári rendjében jut kifejeződésre. De vajon milyen más irányú lehetőség, eltérő rendszerezési alternatíva kínálkozik, pontosabban: mi a kívánatos ahelyett, ami kezdettől van és ami adottságként befolyásolja a történeti kutatás mindenkori logikai szerkezetét? A politikai és diplomáciai eseményeket a múlt valóságának elsőrendű (kizárólagosan) emlékezetre méltó „tényeiként" a középpontba helyező „államtörténetírás" mellett — olykor annak ellenében —jelentkező alternatív történetírások, amilyen a „társadalomtörténet", veti fel pregnáns módon a levéltári kánon megbontásának és újradefiniálásának a sürgető igényét. Két kézenfekvő példát említek annak érzékeltetésére, hogy milyen, a történetírói gyakorlatban a levéltári adatszolgáltatással szemben nap mint nap megnyilvánuló latens igényről van vagy lehet leginkább szó. Amikor a történetkutató az iratok (adathordozó levéltári dokumentumok) szeriális csoportosítására formál igényt, kutatási érdeklődésének kiszolgálására alkalmas olyan „új" archívumot vizionál, amely a tartalom, nem pedig az eredet szerint rakja rendbe az iratállományt, „gyűjteménnyé" alakítva ily módon a levéltárt. Ily értelmű elvárást támaszt a levéltárral szemben a kvantitatív módszerekkel élő társadalomtudományos, közelebbről a szeriális történetírás,

5 amely mindenekelőtt a kvantitatív (vagy csupán a kvantifikálható) adattömegek idősorai után kutakodik a levéltárban. E radikálisan másféle forrástani történészi elvárásnak Francois Furet imigyen ad hangot. ,^4 dokumentum, az adat nem önmagáért létezik, hanem a megelőző és a rá következő adatsorhoz illeszkedve - relatív értéke válik tehát objektívvá, nem pedig egy megfoghatatlan »való lényeghez« fűződő viszonya. "

6 Furet kifogásolja tehát, hogy úgy kezelik a levéltárak (akként kínálják a kutatónak) az archívumban őrzött adatot, hogy inkább az eseményről, semmint a tartósan ható jelen5 E történetírásról Id. J. MARCZEWSKI: Kvantitatív történetírás. In: Történetelméleti és módszertani tanulmányok. Szerk.: GLATZ FERENC. Budapest, 1977. 291-303. PIERRE CHAUNU: Szeriális történelem. Mérleg és perspektívák. In: Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata. Szerk.: BENDA GYULA - SZEKERES ANDRÁS, Budapest, 2007. 251-275. 6 FRANCOIS FURET: A kvantifikáció a történettudományban. In: Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata. Szerk.: BENDA GYULA - SZEKERES ANDRÁS Budapest, 2007. 306. 6