Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 2. szám - MÉRLEG - DONÁTH PÉTER: A magyar művelődés és a tanítóképzés történetéből, 1868-1958. Budapest, 2008 (KATONA CSABA)

DONÁTH PÉTER: A MAGYAR MŰVELŐDÉS ÉS A TANÍTÓKÉPZÉS TÖRTÉNETÉBŐL, 1868-1958 Trezor Kiadó, Bp., 2008. 830 о. Tartalmi felépítését tekintve első látásra némiképp szokatlan szerkezetet formáz Donath Péter tekintélyes vastagságú kötete: hat különböző terjedelmű tanulmányt és egy nagyobb lélegzetű — éppenséggel egy önálló kötetet is kényelmesen kitevő — (kis)monográfiát tartalmaz. Ezek közös nevezője abban ragadható meg, amire a cím is pontosan utal: valamennyi a magyar művelődés, szűkebben véve pedig a tanítóképzés történetének 19-20. századi időszakából (konkrétan az 1868-tól 1958-ig terjedő évekből) emel ki és tár fel széles forrásbázisra építkezve és alapos részletességgel egy-egy fontos kérdéskört (az elméleti kovászhoz gyakorlati is járult: a tanulmányokat megalapozó kutatások egyazon OTKA-pályázat keretein belül mozogtak). Különös tekintettel arra, hogy a mindenkori autoriter hatalom, amely valós súlyához mért, sőt esetenként azon túlmutató fontosságot tulajdonított a „népet nevelő" tanítók képzésének, miképp tett (a maga szempontjából nem egyszer sikeres) kísérletet arra, hogy a leendő oktatók képzését hozzáidomítsa a maga ideológiájának megfelelő világképhez, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy oktatóként/pedagógusként engedelmes (állam)polgárokat nevelnek majd a későbbiekben. A szerző általános összefoglalást is hordozó előszava világossá teszi, hogy miért jutott kiemelkedően fontos szerep ennek a témának: az iskolakötelezettség általánossá tétele révén az elemi iskola olyan fórummá vált, amely szükségszerűen a társadalom valamennyi rétegét érintette, épp ezért tökéletesen alkalmas volt a fennálló hatalom képére formált ideológia, illetve az ezzel elegy, ezt szolgáló, de legalábbis alátámasztó tudás általános közvetítésére. Az ezt ellenőrizni, sőt irányítani akaró erős állami törekvés állandónak mondható abban az időszakban, amire a szerző figyelmét fókuszálta. Ám ezen felül különös pikantériát ad a témának a Magyarországon a 19-20. század során egymást követő komoly mértékű társadalmi/ideológiai változások sora, hiszen ezek révén gyakorta egymással szögesen ellenkező ideológiák mentén kellett felsorakoznia/megfelelnie az oktatásnak — miközben a személyi állomány nem feltétlenül változott, legalábbis addig, amíg épp fenti ok miatt a hatalom nem tett lépéseket ebbe az irányba. Itt kell megemlíteni a szerző személyes motivációját is, ami érdeklődését ebbe az irányba fordította. Donáth Péter az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanító- és Óvónőképző Főiskolai Karának tanszékvezető egyetemi tanára, kötetét (és annak „párját", az Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon 1945-1960 című munkát) a budai állami tanítóképző indulásának 140. és a felsőfokú tanítóképzés létrejöttének 50. évfordulója előtt tisztelegve írta. Visszatérve a kötet alapvetéséhez, tán nem érdektelen hosszabban idézni a szerző bevezetőjét: „ ... az iskolakötelezettség kiterjedésével, a kultúraközvetítés egyetlen olyan intézménye, amely szinte minden állampolgárhoz elért, a nép- majd az általános iskola volt. Főszereplőjével a jövő nemzedékek nevelőjének, >>programozójának<< tekintett tanítóval, akit a tanítóképzőkben készítettek fel hivatására. Ezért >>a szélsőségek korában<< egymást tagadó politikai-világnézeti törekvések, különböző modernizációs elképzelések megvalósításán serénykedő oktatáspolitikusok, iskolafenntartók közös meggyőződése volt, hogy fontos miképp programozzák a programozókat, s hogy megfelelően válogassák, kézben tartsák, instruálják a programozók programozóit: a tanító(nő)képző 94