Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 2. szám - LEVÉLTÁRI MŰHELYMUNKÁK - SÁVOLY TAMÁS: Kodály Zoltán a Magyar Rádió Archívumának és a Magyar Országos Levéltár Sajtó Levéltárának gyűjteményében 1925-1944 között

Melléklet Kodály Zoltán bevezetőjének kézirata. 1939. július 18. Budapest T. H!

1

4 A következő felvétel érdekességére, tanulságaira szeretném néhány szóval felhívni a figyelmet. Nem a zenéről akarok beszélni. Beszél az magáért, ha van aki tudja s akarja hallgatni. Aki még nem hallott efféle zenét, aki nem ismeri népünk dalainak igazi mivoltát, annak nem sokat mond ez a felvétel. Úgy jár vele, mint aki 12 négert lát egy sorban, s ha egy percre hátat fordít nekik, nem tudja megmondani a helyükön maradtake, vagy helyet cserélt egyik-másik: Mind egyformának látja. De járhat fordítva is: többször hallja ugyanazt, s azt hiszi, mást hall. Vastagh Géza neves állatfestőnk egyszer kiállított egy képet. Három birka nézte egymást rajta. Valaki elvitt egy juhászt a Műcsarnokba. Megkérdezték: hogy tetszik a kép. „Szép, szép" felelte a juhász „csakhogy ez a 3 birka: egy birka." A juhász gyakorlott szeme meglátta, hogy a festő ugyanazt a birkát festette le 3 féle helyzetben. — A dalokhoz tehát csak az szóljon hozzá, aki már meg tud különböztetni 3 birkát egy birkától. Nem tagadom, nem könnyű a dallamok menetét követni, már csak az egyik hangszer, a tekerő szokatlan hangzása miatt is. Ezt a ritka hangszert alkalmasint először hallja most hallgatóink nagy többsége. Meg van az a tulajdonsága, hogy a kíséret kissé elnyomja a dallamot. Érthetőbb a dallam, ha az egyik kísérő húrt kikapcsolják. Ezt dudálásnak nevezik, s valóban fúvóhangszerhez hasonló a hangja ilyenkor. Még egy 3-ik játékmódot is tudnak recsegtetést rajta. íme, egyetlen hangszeren mennyi árnyalata a többszólamúságnak. Erről se feledkezzünk el, ha azt halljuk, hogy népünknek nincs érzéke a többszólamúság iránt. De még egyszer mondom: nem a zenéről akarok szólni, hanem a zenészek beszédéről. A felvétel remekül sikerült annyiban is, hogy a résztvevők beszédét a maga természetességében rögzítette meg. Rég nem találkoztam a városi és falusi magyar beszéd ilyen tanulságos szomszédságával. A városi beszélő ajkán kopog a nyelv, mint a jégeső, mint a Morse-távíró. A falusiak ajkán zeng, ömlik mint az orgonaszó. A városi ritmusa bizonytalan, ingadozó, a falusiaké acélos, rugalmas, törhetetlen. A városi hanghordozása tétova, nem mindig jellegzetes, néha idegenszerű: a falusiaké kristályos, tévedhetetlen. Minden hangfa maga helyén, másképp nem is lehetne. Érezzük: ezt a beszédmódot követeli a nyelv természete, minden sajátsága. így hangzik a legszebben. - S hogy a stílusról is mondjunk valamit: a városi beszélőé az a papirosízű, élettelen, idegenből fordított stílus, amivé a magyar társalgás nyelve az utolsó 100 év alatt lett. A falusiaké megmentett valamit a régi, eredeti, független magyar nyelvből, amely ott lüktet régi irodalmunkban, s részben ma is és a népmesében és népdalban. Nem akarom ezzel a bemondó magyar nyelvtudását ócsárolni. Beszéde jó, sőt kitűnő annak, ami: városi beszédnek. Ami benne kivetni való, nem egyéni hiba, hanem egy egész műveltségi rétegnek a hibája. így beszél az iskolázott városi ember, erre szoktatnak a tankönyvek, újságok, a művelt középosztály társas élet. Hogy ezt a beszéd a magyarnak nem elég jó, a nyelv igazi 1

4 Tisztelt Hallgatók! 88