Levéltári Szemle, 57. (2007)

Levéltári Szemle, 57. (2007) 1. szám - MŰHELY - Cs. Varga Katalin: Egy ügynök emlékezik: 1956 a Magyar Posztógyárban: forrásközlés / 60–68. o.

az elbeszélés eredményként így együtt teremti meg magát az eseményt. "

4 A lényeg: az eseményt nem lehet az elbeszéléstől elszakítani, ehelyett a valóság elbeszélés által megalkotott képének a megismerésére kell törekedni. Az a vélemény, hogy a múlt szubjektív és kiszínezett elbeszélése révén alkotjuk a múltat, azaz a történelem végső soron rekonstrukció, nem idegen a mai pszichológiától sem.

5 „Mezei" elbeszélését a Magyar Posztógyár munkástanácsának kevés fennmaradt egykorú dokumentumai is alátámasztják. Ezek másolatban a munkástanács elnökének, Páll Imrének személyi anyagából kerültek elő.

6 A forrás olvasásánál természetesen figyelembe kell venni keletkezésének körülményeit, mindenekelőtt azt, hogy az elbeszélés a történtek után több hónappal íródott. „Mezei" visszatekintése során igyekszik pontos képet rajzolni, ám az emlékezést, az emlékek „megszerkesztését" a korábban keletkezett emlékek mellett a jelenlegi tapasztalatok is meghatározzák, ezáltal a keletkező új emlékek torzulása nála is bekövetkezik,

7 ezúttal is igazolva, hogy „az emlékezés mindig a jelenből íródik. "

8 És az írás jelenében „Mezei" már ügynök, a megtorló gépezet számára, sőt annak részeként meséli a történteket, és ez döntő módon befolyásolja a memóriája működését. Az ebben a közegben konstruált emléknyomok értékéből azonban ez nem von le semmit, hiszen a „hivatalos" iratok (pl. a forradalom utáni megtorlás során felvett gyanúsított és tanúkihallgatási jegyzőkönyvek, önvallomások stb.) nagy része is retrospektív emléknyomokból épül fel. A forrásnak, mint szubjektív beszámolónak más olvasata is lehetséges. Mivel ez egy ember visszaemlékezése és az emlékezet az egyéni identitás megalkotásában is szerepet játszik, a forrás nemcsak a posztógyári munkástanács történetéről szól, hanem magáról az elbeszélőről is. A szövegre tekinthetünk úgy is mint önéletírásra, vagyis visszatekintő prózai elbeszélésre, amit valóságos személy ad saját életéről.

9 Az önéletrajzíró kettős erőfeszítése, hogy lefesse a múlthoz való viszonyát, valamint a múltat magát azzal a szándékkal, hogy azon semmit se változtasson.

10 „Mezei" múlthoz való viszonyát nagy mértékben befolyásolja a szerv pressziója, ő már mint az elnyomó gépezet tagja írja beszámolóját. Az önéletírás létrejöttéhez szükséges az elbeszélő és a szereplő azonossága, amit leggyakrabban az egyes szám első személy használata jelez. „Mezei" is szinte mindig első személyben beszél. Ügynökként azonban a konspirálás szabályait is be kellett tartania, például a posztógyári munkástanácsról írva, mivel annak ő maga is tagja volt, nem írhatott első személyben, ezért a jelentésből magából nem derül ki számunkra, hogy a tagnévsorból kit is takar a „Mezei" fedőnév. Ám az elbeszélő és a főszereplő között az egyes szám használata nélkül, harmadik személyü elbeszélés esetén is lehet azonosság.

11 Ezt a módszert különböző hatások elérésére alkalmazzák. Jelen esetben a szerző bizonyos történelmi távlatból tekint arra a személyre, aki volt. Ezáltal egy másik hatást is 4 GYÁNI GÁBOR: Elbeszélhetö-c egy csata hiteles története. Hadtörténeti Közlemények, 119. (2006) 1. 133. 5 Vö. DÁNIEL L. SCHACTER: Emlékeink nyomában. Az agy, az elme és a múlt. Budapest, 1998. 133. 6 ÁBTL 3.1.5 0-16645/34 Páll Imre 7 SCHACTER, 145. s GYÁNI GÁBOR: Emlékezés és oral history. In: GYÁNI GÁBOR: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, 2000. 131. 9 PHILIPPE LEJUENE: AZ önélctírói paktum. In: PHILIPPE LEJUENE: Önéletírás, élettörténet, napló. Válogatott tanulmányok. Szcrk. Z. VARGA ZOLTÁN. Budapest, 2003. (Továbbiakban: LEJUENE, 2003.a.) 18. 10 LEJUENE, 2003.a, 41. " LEJUENE, 2003 .a, 61