Levéltári Szemle, 57. (2007)

Levéltári Szemle, 57. (2007) 4. szám - IN MEMORIAM - Érszegi Géza: Gerics József (1931-2007) / 89–90. o.

GERICS JÓZSEF (1931-2007) 2007. április 22-én hunyt el és 2007. május 11-én helyezték örök nyugalomra a budapesti volt szervita templom kriptájában. Levéltáros nemzedékek sora tanulta tőle tisztelni a hivatásból vállalt szakma csínjátbínját, vagyis azt, hogy nemcsak kezelni lehet a napról-napra kézbe vett levéltári irat-anyagot, hanem érteni, tudni is lehet, mi van benne, mit üzen a múlt, mit tettek elődeink a mi tanulságunkra. Tarisznyájában a egyetemi gyakorló iskolában, a budapesti Trefort utcai gimnáziumban tanultakkal érkezett Gerics József 1950-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karira,. A latin-történelem szakot választotta. Tanulmányaival hamarosan kitűnt, s 1952 és 1954 között már gyakornok a Történelem Segédtudományai Tanszéken. Az 1949 óta folyó levéltár-szak alapvetően a tanulmányaikkal kitűnt történelem szakosok elit képzője volt. Latin szakját tartotta meg, miközben — akkor is és azóta is kivételnek számítóan — a történelem szakot hagyta ott. 1954-ben végzett, s természetesen a levéltáros tanszéken folytathatta pályáját. Természetesen, véljük most, ám akkoriban ritkaság számba ment, hogy pártonkívüliként, tudása révén folytathatta tanárként egyetemi pályafutását. Ehhez persze az is kellett, hogy a tanszékvezető, Lederer Emma ismerje, sőt nagyra értékelje Gerics JozseAehetségét. Tanárként a latin nyelvű kultúra, olykor ezen a nyelven meg is nyilvánuló szószólója, az ókortól a középkorig szinte minden területén otthonosan mozgott, s ez a terület még jobban kitágult, amikor 1982-től a Közép- és Kora-újkori Magyar Történeti tanszék keretében immár egyetemi tanárként folytathatta munkáját. Tanári munkája során mintegy kétszáz levéltárost tanított, emellett mintegy ötezer történelem-szakos hallgató képzésében is részt vett. Tanárként önmagának is magasra tette a mércét, s nem csoda, ha tanítványait is igyekezett a lehető legmagasabb teljesítményre sarkallni. A különböző képzési formában (nappali, esti, kiegészítő stb.) egyetemre járó, óráit látogató hallgatóitól egyformán ugyanazt követelte meg, kiegyenlítve a különböző képzési formákban jelentkező könnyítéseket. Óráin nemcsak a szűken vett szakmai értékeket közvetítette, hanem széles perspektívában mutatta mindig az egészet, s emellett soha nem feledte számon kérni mindazt, amiből az egész áll, a legapróbb részleteket is. Tanári pályája nem ért véget a nyugdíjba vonulásával. S miután 70 évesen nyugdíjba vonult, tovább tanított egészen haláláig. Fél évszázadot is meghaladó tanári pályáján valójában kiérdemelte a „professor emeritus" nevet, ámbár a címet nem kapta meg. Nemcsak oktatta, de művelte is a tudományt. Ebben a legjóbbakra alapozott: Kumorovitz L. Bernát történeti és Horváth János latin nyelvi akríbiája volt számára a példa. Kutatómunkája során főleg elbeszélő forrásokkal foglalkozott, s a bennük rejlő, még fel nem fedezett értékeket erősítette, fényesítette az oklevelek adataival. Noha aligha volt, aki nála jobban értette a középkori források latin nyelvét, mégsem próbálkozott e források szövegének gondozásával, kiadásával. Tehetségét és kitartó szorgalmát jelzi, hogy harminc évesen, 1960-ban kandidátus, 1981-ben nagy doktor lett. Kandidátusként a legkorábbi elbeszélő forrásaink keletkezésrendjéről értekezett, nagydoktori dolgozatában 89