Levéltári Szemle, 56. (2006)
Levéltári Szemle, 56. (2006) 1. szám - Nora, Pierre: Küldetés és kihívás: a levéltár a mai társadalomban: Comma, 2003. 2/3. sz. / 4–6. o.
amelyben elmélyül és általánossá válik a történelem iránti érzékenység, a levéltár szerepe megváltozik. Ez az átalakulás három területen nyilvánul meg: egy decentralizációs folyamatban, az emlékezésre érdemesnek tűnő dolgok kibővülésének folyamatában, és a demokratizálódás folyamatában, amely mindenkit önmaga levéltárosává tesz. Ennek megértéséhez elegendő összevetni azt az iratmennyiséget, amelyet az egyes személyeknek manapság, illetve szüleink korában kell, illetve kellett megőrizniük. Sokkal mélyebbre kell ásnunk az idő vonatkozásában, a társadalom múlttal, illetve jövővel ápolt kapcsolatát kell vizsgálnunk. Régen a történelmi idő homogén, lineáris és kontinuus volt, a jövőt és a múltat az egyfajta gondolatjelként felfogott jelen kötötte össze. Előre lehetett tudni, hogy ez a jövő mit szeretne tudni a múltról, amelyből megalkotja önmagát, és amit egyúttal megőriz emlékezetében. Az is nyilvánvaló, hogy a jövő magára ölthette a restauráció jegyeit, képzelhette, ábrázolhatta magát forradalminak vagy progresszívnek - a történelem céljának három alapvető formáját így lehetne felvázolni. Manapság azonban a jövőt körülvevő homály és kétség elbizonytalanít bennünket azzal kapcsolatban, hogy mit is kell megőrizni a jövő előkészítéséhez. Ebből fakad az az egyfajta igen erős belső kényszer sugallta aggodalmunk, amit akkor érzünk, amikor valaminek a megsemmisítése kerül szóba, és ezért vannak kétségeink arra vonatkozólag, hogy mi fogja elbeszélni utódainknak: mik voltunk, mivé lettünk. Azt hiszem, itt kell keresni az emlékezet túlburjánzásának forrását ma, egy befejeződött történelem végén. A túlburjánzás az emlékezet összes intézményére kiterjed: a múzeumok, a könyvtárak, irattárak, dokumentációs központok, adatbankok egyaránt érintettek. Ez a forrása a levéltár kvantitatív forradalmának és exponenciális növekedésének, a levéltáros szakma átalakulásának, amelynek lényege nem annyira a megőrzés, hanem inkább a megsemmisítés tudása. Ezért változott meg a levéltárnak a jelenkori társadalmak felfogásában betöltött szerepe. Első ízben van jelen egyszerre a mindent őrző emlékezet ideológiája és a megőrzés korlátlan technikai eszköztára. Ez magyarázza azt a szinte vallásos áhítatot, amelylyel a nyomok teljességének összegyűjtésére törekszünk; az emlékek kultuszát, a tanúságtétel (témoignage) iránti hódolatot. Ezért fáradozunk némiképp mániákusan egy olyan készlet felhalmozásán, amelyről nem igazán tudjuk, hogy ki és mire is fogja használni, és még abban sem vagyunk biztosak, hogy valaki belenéz-e majd egyszer, vagy egyáltalán hozzáférhető lesz-e. Ma mégis szinte mágikus funkcióval ruházzuk fel, mivel feltételezzük, hogy identitásunk titkát rejti, vagy valami ahhoz hasonlót. Kimondatott. A levéltárban identitásunkat őrizzük. Ezzel magyarázható az az eddig sohasem tapasztalt érzelmi és indulati teher, amely a 20. század drámáival és tragédiáival, valamint a levéltár kettős természetével van összefüggésben. A levéltár valójában találkozási pontja és küzdőtere kortárs emlékezetünk két formájának, a megélt és a dokumentált, közvetett és közvetített, direkt és indirekt, tanúságtevő és tudományos, élő és rekonstruált, „forró" és „hideg" emlékezetnek. Innen ered a szenzitív adatokat tartalmazó irat (archives sensibles) kifejezés; ezekben egyszerre fejeződik ki az emlékezet és a történelem. A mai levéltár számára ez drámai és konfliktusokkal teli kihívást jelent: ezek az iratok egyaránt tartoznak a történelmi és a megélt emlékezethez, mivel mind a kettő teljes joggal követelheti magának és használhatja fel őket. Az emlékezet két típusának e drámai feszültsége miatt kerül a társadalmi és kollektív indulatokkal sújtott levéltár szenvedélyes viták középpontjába. 5