Levéltári Szemle, 56. (2006)

Levéltári Szemle, 56. (2006) 4. szám - MÉRLEG - Katona Csaba: Urbs. Magyar várostörténeti évkönyv 1. Főszerk. Á. Varga László. Fel. szerk. Lugosi András. Budapest, 2006 / 78–85. o.

nyelmes lehetőséggel; helyette inkább kísérletet teszek arra, hogy néhány valóban lényegi, ugyanakkor — meglehet, kissé igazságtalanul — az adott kötet keretein is túlmutató észrevételt megosszak az olvasókkal. Az elegáns és nagyvonalú entrée-t ugyanis, amivel az Urbs szinre lépett, egyvalami súlyosan rontja. Recenzióm elején kiemeltem, hogy mennyire fontosnak tartom az egységességet az ilyen jellegű munkáknál, majd — reményeim szerint — az is világossá vált, hogy úgy vélem, a szerkesztők gondos munkájuk révén tartalmilag maximálisan meg tudtak felelni ennek a korántsem könnyen kivitelezhető, bár látszatra egyszerűnek ható követelménynek. Éppen ezért viszont szinte kiáltó az ellentét, hogy formailag ez mennyire nem így van. Nem az esetleges elütésekre gondolok; géphibák, apróbb figyelmetlenségek szinte minden kiadványban óhatatlanul felbukkannak, így itt is (pl. Gerhard Dilcher írásának fejlécénél a rövid címnél indokolatlan az idézőjelek használata — „A városfogalom jelentéstartalma..." —, hátul a címlapot tervező művész keresztnevében a második betű nem kiskapitálissal lett szedve — SZILVESZTER —, egy helyen helytelenül szerepel Tringli István neve — Tringi [325. 84. jegyz.]). Én azonban egy olyan dologra szeretném felhívni a figyelmet, ami egyértelműen szerkesztési/elvi hiba és nem a véletlen (a nyomda vagy a számítógép „ördöge") okolható érte: ez pedig a jegyzetek egységes voltának hiánya. Teljességgel elfogadhatatlan ugyanis, hogy egy köteten belül az egyes írások ne azonos jegyzetelés szerint, a bibliográfiákban ne azonos rövidítéseket használva stb. kerüljenek közlésre! Az Urbs ennek nem tudott megfelelni, amit éppen fentebb részletesen elemzett vitathatatlan erényei okán sajnálok igazán, ugyanakkor a jelenséget azért is szóba kell hoznom — a témát tágabban is érintve — mert egyre jobban elharapódzott és ezzel párhuzamosan a szakmában hallgatólagosan mindinkább elfogadottá vált ez az igénytelenség (csak egy példa: egy jóval több mint századik évfolyamába lépett történeti folyóirat évek óta így jelenik meg). Elöljáróban le kell szögeznem, tisztában vagyok vele, hogy mindez esetleg túlzott aprólékosságnak, a formalitás mértéken felüli hangsúlyozásának tűnik. Ugyanakkor évek óta gyakorló szerkesztőként — jelentős részben éveken át épp jelen kiadvány felelős szerkesztőjeként, egyúttal pedig tördelőjeként — kis túlzással naponta „volt szerencsém" tapasztalni, mekkora gondot és milyen terhelést jelent ez a munka az egy-egy kötet vagy folyóirat szerkesztésében dolgozóknak: bántóan elszomorító kicsinyesség lenne erről elfeledkezni és nem kellő mértékben hangsúlyozni, mert ez bizony jelentős mértékben magyarázza, ha nem is menti az egységesség hiányát. Miről is van szó? A legtöbb kiadványnak eleve nincs pontosan megadott jegyzetelési követelményrendszere, de még ha van is, a szerzők tekintélyes része azt nem veszi figyelembe. A nem egységes formában leadott kéziratok szerkesztői és tördelői rendbetétele, illetve a jegyzetek e kettő határmezsgyéjén mozgó átfésülése és egységesítése (csak néhány gyakori példát citálva: 12. század — XII. század, lásd — ld., m. — vm., Budae — Buda, köt. — kötet, Szerk.: — Szerk., HOLUB JÓZSEF — HOLUB József, p. — o. HOLUB, 1925 — HOLUB J.: i. m. stb.) rengeteg pluszmunkával és hibalehetőséggel terheli a szerkesztőség munkáját, nem is szólva a különféle jegyzetelési módok eltéréséből adódó hiányosságok pótlásáról (tanulmányok kezdő és záró oldalszáma, évfolyamok, lapszám, szerkesztő[k] neve stb.). A szerkesztő egyik lehetősége ilyenkor az, hogy kéri/kötelezi a szerzőt a jegyzetek átalakítására és az adatok pótlására. Ez esetben azonban semmi garancia nincs arra, hogy határidőre el tud készülni az adott kiadvánnyal. A másik lehetőség, hogy ő maga veszi kézbe a dolgot és alakítja át mind tartalmilag, 82