Levéltári Szemle, 56. (2006)

Levéltári Szemle, 56. (2006) 2. szám - A 250 ÉVES MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR KÖSZÖNTÉSE - Albada, Joan van–Cseh Gergő Bendegúz: A szakmai együttműködés új útjai / ford. Cseh Gergő Bendegúz / 31–35. o.

előtt, melyikünk látta előre Pozsony jövőjét, mely jelenleg már egy független, európai uniós tagállam fővárosa, hogy polgárai vízum vagy egyéb korlátozás nélkül fogadott európai polgártársak lesznek? Drezdában, 1990-ben még tanúi lehettünk a 20. századi ember néhány rémtettének, de ezt követően alig egy évvel már az Európa és a levéltárak határok nélkül című konferencia jelezte, hogy nem csak politikai, de szakmai törésvonalhoz is érkeztünk. Ki tudta volna elképzelni Drezdát főnixként feltámadni saját hamvaiból? Igen, tudom, Drezda még mindig a döbbenet és az iszonyat mementója. Az is marad, mint Auschwitz és Lemberg szörnyűsége (vagy nevezzük őket Oswiecim-nek és Lvovnak?) Elmossa-e a jelen a múltat, kitörölve azok neveit, akik kiállnak a politikailag népszerűtlen emlékezetért, az emlékezetért, mely világszerte levéltári dobozok százezreit tölti meg? A levéltárosok a múlttal és annak árnyékában élnek. Szűkszavúan reagálhatnak a mai kor borzalmaira azoknak az ismereteknek a birtokában, melyeket az emberi viselkedésről az általuk őrzött iratok tanúsítanak. A levéltárosok nem csak őrzik a múltat, de őrzik a jövőt is azzal, hogy örök naplóként, emlékkönyvként életben tartják az emlékezetet, nevet, helyet és időt adnak a személyeknek és eseményeknek, bárhonnan és bármely korból származzanak is. Múltunk, politikai múltunk elporlad, sokak — de nem mindenki — megkönnyebbülésére. A pusztulás általában kihívásokat és lehetőségeket teremt. Nézzünk meg néhányat ezek közül! Mi levéltárosok ismerjük a különbségeket a jéghegyek és a levéltárak között. A jéghegyek szeretik a vizet, de felolvadnak benne. A levéltárak gyűlölik a vizet, de méretükben gyarapszanak, amikor a víz elborítja őket. Víz, tűz és levegő, az élet fenntartói, mind ellenségei a levéltáraknak és fenyegetik a társadalmi emlékezet folytonosságát. A társadalmi emlékezet naponta gyarapszik látszólag háttérbe szorítva a levéltárainkban őrzött régebbi iratok tömegét. Ezt a szakmai realitást gyakran szem elől tévesztik. Szem elől tévesztik feletteseink is, amikor nem szeretnek szembesülni az intézményes emlékezet megőrzésének növekvő költségeivel, kivéve ha személyes önérzetük forog kockán. És figyelmen kívül hagyják a levéltárosok is, mivel hozzászoktunk a folyamathoz és ezt a növekedést természetesnek tekintettük. Mi tudjuk már, hogy — minden jövendölés ellenére — az információs technológia hatalmas költségnövekedést eredményezett a levéltárfenntartók és a levéltárosok számára, miközben a levéltári anyag kutatásának költségei csökkentek és továbbra is csökkenni fognak. A kutatók többet kapnak rövidebb idő alatt, és munkájukat 24 órán keresztül végezhetik a hét minden napján. A jelenlegi és jövőben keletkező digitális információk és iratok tömege idővel otthonról is elérhető lesz. Egyre több hagyományos levéltári anyag lesz elérhető digitális formában is. Az élet egyre összetettebb lesz, hála az információs technológiának. Egy másik kérdés, hogy kit is szolgálunk mi levéltárosok: azokat, akik alkalmaznak bennünket és a fizetésünket adják, vagy pedig az „embereket", a nemzetet", a világ polgárait? Egyéni válaszaink erre a kérdésre különbözhetnek ugyan, de tevékenységünknek idővel egy irányba kell hatnia, mert idővel a világ polgárait fogjuk szolgálni, akik a nemzetet, vagy még inkább a világ emlékezetét akarják megismerni. Vissza kell kanyarodnom ahhoz a témához, melynek tárgyalására ígéretet tettem: a szakmai együttműködés új útjaihoz. 32