Levéltári Szemle, 55. (2005)

Levéltári Szemle, 55. (2005) 1. szám - Vonyó József: Szita László (1933–2005) / 89–90. o.

ISZITA LÁSZLÓ (1933-2005) Végleg eltávozott közülünk Szita László, a tudós levéltáros. Nincs két éve, hogy 70. születésnapján köszöntöttük: barátai és tisztelői — levéltárosok és kutató történészek — szerte az országból. Elismerés és szeretet övezte, mint addig is életében. Halálával sikerekben gazdag, példaadó életpálya szakadt meg végleg 2005. február 28-án. Szita László Pécsett született 1933. március 26-án, és bonyhádi, budapesti kitérő után — egyetemi diplomával a tarsolyában — ide tért vissza. Első és utolsó munkahelye a levéltár volt, ahol négy évtizednyi munkaviszonyából több mint 27 évet töltött. A Pécsi Állami Levéltárban kezdte 1956 nyarán, majd volt általános iskolai tanár és igazgatóhelyettes, főiskolai adjunktusként részt vett történelemtanárok képzésében, négy évig volt az MTA Dunántúli Tudományos Intézetének munkatársa. 1971-ben tért vissza immár a Baranya Megyei Levéltárba, melynek 22 éven keresztül (1971-1993) volt igazgatója. Ebben a bő két évtizedben az intézmény hatalmas fejlődésen ment keresztül. Ezt sohasem csak saját érdemeként könyvelte el, hanem munkatársait, és a kedvező körülményeket is emlegette. Kezdeményező szerepe, szervezőmunkája azonban döntő tényezője volt a gyarapodásnak. Felkészült, precíz, koncepciózus levéltáros volt, akit nemcsak saját intézményének sorsa foglalkoztatott, hanem a levéltárügy egésze. Az országos szakmai rendezvények aktív szereplőjeként, szigorú de korrekt szakfelügyelőként, mindig kedves és segítőkész kollégaként ismerték az ország valamennyi archívumában. A levéltár nem puszta „iratraktár" volt számára, hanem kutatóhely. Olyan kutatóhely, amely nemcsak kiszolgálja a múltat vállatokat, hanem szervezője, műhelye is a történeti kutatásnak. Szorgalmazta az archívumok tudományos kutatóhellyé nyilvánítását, és amikor ez megtörtént, példás szervezőmunkával irányította saját intézménye fejlesztését. Az egyetemi történelem tanszék megalakulásáig (1982) a Baranya Megyei Levéltár volt a pécsi történeti kutatások központja, és az új bázissal szorosan együttműködve később sem vesztett jelentőségéből. Olyan nagy ívü és — számos budapesti, sőt külföldi kutató közreműködésével — jelentős eredményeket produkáló kutatási projekteket szervezett és vezetett, mint A nemzetiségek története a Dél-Dunántúlon 1687-1950 között, illetve Délkelet-Európa felszabadítása a török alól (1686-1699). E témakörökben alapműveket alkotott, amelyek megkerülhetetlenek a kutatók számára. De fontos könyveket és tanulmányokat publikált az üzem- és várostörténet, a társadalomtörténeti szemléletű munkásmozgalom-történet és a művelődéstörténet terén is. Meghatározó szerepet játszott Baranya megye és Pécs történetének feltárásában. Összesen több mint kétszáz monográfiát, tanulmánykötetet, tanulmányt, forrásközleményt és cikket publikált, több tucat előadást tartott konferenciákon, ismeretterjesztő rendezvényeken, rádióban és televízióban, itthon és külföldön. Ezt a tudományos teljesítményt ismerte el a Magyar Tudományos Akadémia 1985-ben kandidátusi, majd 1996-ban akadémiai doktori fokozattal. Nemcsak tudós kutató volt, hanem aktív és sikeres tudományszervező is. Az 19711995 között általa szerkesztett Baranyai Helytörténetírás a legszínvonalasabb levéltári évkönyvek közé tartozott, országos rangú és jelentőségű periodika volt. (Az egész szakma vesztesége, hogy az intézményből történő kényszerű távozását követően kiadá89