Levéltári Szemle, 55. (2005)

Levéltári Szemle, 55. (2005) 1. szám - Vonyó József: Szita László (1933–2005) / 89–90. o.

sát megszüntették.) Az MTA Pécsi Akadémiai Bizottsága helytörténeti munkabizottságának elnökeként, a Magyar Történelmi Társulat dél-dunántúli csoportjának titkáraként, alelnökeként majd elnökeként, és a Társulat országos alelnökeként rangos nemzetközi konferenciák és más szakmai rendezvények sorát szervezte. Szigetváron megrendezett konferenciasorozatát a török kor kutatásának fontos fórumaként tartották számon. Levéltárosként, igazgatóként is oktatott az egyetem bölcsészettudományi és jogi karán, részt vett az előbbi történész doktori iskolájának munkájában. De nem csak ott tanított — a levéltárban is. Egyrészt levéltárosok generációit nevelte, másrészt ifjú történészek sorát avatta be a kutatás fortélyaiba. Témákat ajánlott, iratanyagokra hívta fel a figyelmet, ezzel fiatal kollégák tucatjait indította el a kutatói pályán. Később százszámra olvasta, bíráltajavította, és részben publikálta dolgozataikat. Ösztönözte és segítette ifjú munkatársai továbbtanulását, fokozatszerzését, és — kapcsolatrendszerét kihasználva — az országos szakmai közéletbe történő bekapcsolódásukat. Ezzel a sokoldalú tevékenységgel nemcsak magát gazdagította, hanem környezetét is. A magyar történettudományt, a levéltárügyet, a köz- és felsőoktatást és mindezek számos intézményét. Gazdagította kollégáit, barátait, tanítványait. Gazdagította nemcsak tudásával, írásaival, előadásaival, témaajánlásokkal, tanácsokkal, kritikákkal, publikációs lehetőségek biztosításával, hanem emberséggel is: segítőkészséggel, megértő türelemmel, kedves közvetlenséggel, bölcs derűvel, jó humorral, víg kedéllyel. Tette mindezt őszintén és szerényen, sohasem hivalkodva. Sikereit a munkahelye, kollégái sikerének is tartotta, és mások eredményeinek éppúgy — ha nem jobban — tudott örülni, mint sajátjának. Jóllehet, öt is érték kicsinyes, vagy éppen — már az 1980-as évek elején — politikai célzatú támadások, amelyek idegrendszerét és egészségét is próbára tették, e próbákat rendre kiállta. Nem a nehézségekre figyelt, hanem a feladatokra. Nem a gáncsoskodókkal törődött, hanem azokkal, akik értékeket akartak teremteni. Ezt tette az után is, hogy 1995-ben, 62 éves korában — alkotó ereje teljében — nyugdíjba kényszerült. A munkát azonban nem adta fel. Dolgozott új otthonában, a csendes baranyai faluban, Vokányban is, ahol nem vette körül olyan nyüzsgés, mint Pécsett, de igaz barátai rendre meglátogatták. Kutatott itthon és külföldön {Ausztriában, Németországban), könyveket, és kötetnyi terjedelmű tanulmányokat publikált — mindaddig, amíg egészsége engedte. A munka éltette. Az, hogy szeme könyvsorokon futhatott végig, ujjai közt könyvlapok, cédulák, dokumentummásolatok peregtek, és hogy ezt követően az írógép billentyűin táncolva segítették új művek létrehozásában. Élete utolsó két évét éppen az keserítette meg, hogy betegsége mindebben megakadályozta. Mindvégig élénk szellemének egyre kevésbé engedelmeskedett szeme és keze. A tétlenség és tehetetlenség tette számára elviselhetetlenné utolsó hónapjait, éveit. Értékrendje ekkor sem változott. Meghatározó eleme a szakmaiság volt, de annál is nagyobb súllyal az emberség. Magatartásával sugallta — az ebben öt ért csalódások után is — hitvallását: a szakmai sikerek egyik alapvető feltétele a humánum, mások megértése, tisztelete és segítése, hogy ugyanazt várhassuk el és kaphassuk viszont. Szita László mindezek révén lett a magyar történésztársadalom, a levéltárosok közössége, a pécsi felsőoktatási intézmények oktatói és hallgatói, valamint a baranyai és pécsi kulturális közélet által egyaránt elismert, megbecsült, tisztelt és kedvelt személyiséggé. Sokan és sokáig fogunk emlékezni rá — hálával és szeretettel. Vonyó József 90