Levéltári Szemle, 55. (2005)
Levéltári Szemle, 55. (2005) 3. szám - Sipos András: A Nemzetközi Levéltári Tanácsról / 25–31. o.
kiemelt szerepet fognak játszani a nemzetközi szervezetek, melyek levéltári anyagának fennmaradása, szakszerű kezelése csak a szakma „nemzetköziesedése" esetén biztosítható. A kezdeményezést az Egyesült Államok levéltári vezetői vették kézbe. Solon J. Buck, a Nemzeti Levéltár vezetője és az Amerikai Levéltárosok Szövetségének elnöke a Szövetség 1946. évi kongresszusán a nemzetközi szervezetek, elsősorban az ENSZ levéltári intézményrendszerének kiépítése mellett, a szakma nemzetközi szövetségének létrehozását is sürgette, amelynek a világszervezet tudományos és kulturális szakosított szervezetéhez, az UNESCO-hoz kell kapcsolódnia. Buck rámutatott, hogy az emberiség levéltári öröksége egységes egésznek tekinthető, melynek csak része az egyes nemzetek saját öröksége: „Valamely fontos irategyüttes megsemmisülése bármely országban, valamennyi ország számára veszteséget jelent.... és utólag nem sokat számít, hogy a veszteséget atombomba, hozzá nem értő kezelés, vagy puszta nemtörődömség okozta-e. A mai nehéz időkben a levéltárak megmentése aligha lehetséges anélkül, hogy minden ország levéltárosai nyíltan és teljes mértékben megosszák egymással elveiket, módszereiket, az eszközöket és a technikát." A szakma nemzetközi szolidaritását és elmélyülő együttműködését egyben fontos és hatékony eszköznek tekintette a szélsőséges, pusztító nacionalizmus elleni harcban: „Az a tudomány, amely egyetlen ország levéltári anyagából merít, aligha lehet másmilyen, mint nacionalista és egyoldalú. Ennek ellenszere csak az lehet, ha az eredeti anyagokhoz, bármely országban legyenek is, szabad hozzáférést biztosítunk, másrészt a fotómásolatok készítése és cseréje." 2 A Buck által megfogalmazott törekvés találkozott az UNESCO politikájával, amelyben helyet kapott a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) létrejöttének támogatása. 1948. június 29.—július 3. között az UNESCO párizsi központjában ülésezett az a nemzetközi értekezlet, amely a Nemzetközi Levéltári Tanács alakuló közgyűlésének nyilvánította magát, és elfogadta az ICA alapszabályát. Az elfogadott alapszabály lényeges kérdésben eltért a tárgyalás alapjául szolgáló amerikai tervezettől. Míg a tervezet valamenynyi levéltári intézménynek, szervezetnek és szövetségnek teljes jogú tagságot biztosított volna, az elfogadott alapszabály az országok képviselőire korlátozta a szavazati jogot. Az új szervezet talpra állásához fontos volt az UNESCO támogatása. így természetesen adódott, hogy az állandó titkárságot is Párizsban állítsák fel, és kezdetben az elnöki posztot is az Archives de Francé igazgatója töltötte be. Ilyen előzmények után hívták össze hivatalosan az első, a brüsszelit is beszámítva valójában a második nemzetközi kongresszust 1950 augusztusára Párizsba. Az ICA folyamatos munkája érdekében az első és legfőbb feladat az információáramlás megszervezése volt. Kialakították a levelezői hálózatot, és 1951-től kiadták az ICA nemzetközi folyóiratát, az Archívumot Rövidesen felmerült az igény a vezető levéltárosok személyes találkozási alkalmainak sűrűbbé tételére. Ezt szolgálta egy új fórum, a Nemzetközi Levéltári Kerekasztal-konferencia (CITRA), amelyet első ízben szintén Párizsban rendeztek meg 1954-ben. A Kerekasztal-konferencia keretében, amely azóta is folyamatosan működik az ICA égisze alatt, de bizonyos szervezeti önállósággal, a kongresszusok közötti években tanácskoznak az országos levéltárak (levéltári szervezetek) első emberei és az országos szakmai szövetségek elnökei, kiegészülve az ICA végrehajtó Idézi BROEK, JAN VAN DEN: i. m. 39. 26